A színház nem felel, kérdez

Akt.:
„Szeretem, ha sokat lehet röhögni az előadásaimon”
„Szeretem, ha sokat lehet röhögni az előadásaimon” - © Fotó: Matey István
Debrecen – A Rómeó karakterről már lecsúsztam, bár sosem voltak szerepálmaim – mondta Szikszai Rémusz, aki most rendezőként tesz fel kérdéseket a Rómeó és Júlia nézőinek. Interjú.

Nem szokványos, hogy főpróbahéten már a kész darab finomítása zajlik, ám Szikszai Rémusz az eddig maga mögött tudott tizenegy rendezése mindegyikében sikerült elérni ezt. A Csokonai Színházban pénteken bemutatott Rómeó és Júliában is, így egy holtfáradt, de nyugodt, kellemes várakozással telt országos hírű rendezővel beszélgethettem a premier előtti napokban. – Színészként is úgy tapasztalom: jó, ha a szereplő az első perctől az utolsóig tudja mit csinál, így a technikai részletek pontos ismeretére támaszkodva van lehetősége a lelki lépcsőfokok kiépítésére, meglépésére. Minden új gépezet jó működéséhez időre van szükség, egy harmincfős műben pedig bőven akad „fogaskerék” – fogalmazott. A három gyermeket nevelő családapa a számára elviselhetetlen folyton meglévő gyűlölethez tárgyat kereső mentalitásra igyekszik reflektálni, s felteszi mindannyiunknak a kérdést: vajon mióta hordjuk ezt a szürke ruhát a frissen mosott gyermeki helyett.

A legutóbbi munkája, az Emberszag borzalmas témát dolgoz fel iróniával, humorral. A valóságban is így kezeli a terhes helyzeteket?

Szikszai Rémusz: Az élet legtöbb területén ott van a humor, a tragédiában is jelen lehet. Nagyon kevés olyan dolgot ismerek, amin nem tudunk röhögni. A Szép Ernő szöveg, hihetetlen bájjal és eleganciával megírt felülemelkedés azon az állatságon, ami a holokauszt volt. A Rómeó és Júlia más, de a rendezésekor fontos szempont volt nekem, hogy a főszereplők nem olvasták a darabot, nem tudják, hogy meg fognak halni. Az öt felvonásból kettő tehát feltétlenül az életörömről szól, lendülettel, jókedvvel van tele, hiszen huszonéves kölykök életéről beszélünk.

A rendező azért tudja a végkifejletet…

Szikszai Rémusz: Tény. A mi verziónk, ráadásul eleve a gyilkossággal kezdődik. El kell mesélni egy történetet, ami szépen lassan sötétül, de a célom az, hogy a néző közben felejtse el a tragikus végkifejletet és akarjon menni ezzel a két gyerekkel. Szeretem, ha sokat lehet röhögni az előadásaimon, s ha ez sikerül, akkor a legvégén jön a döbbenet, pedig úgy ültek be az előadásra, hogy ismerték a történetet. A kontraszt mindig jót tesz mindennek.


Fotó: Matey István (galéria) Fotó: Matey István (galéria) ©

Ez a világ egyik legtöbbet játszott drámája. Befolyásolják önt a korábbi tapasztalatok?

Szikszai Rémusz: Nem gondolok ilyenekre, ez egy feladat, amit meg kell oldanom a tőlem telhető legjobban. Ha netán mégis bekúszik egy kép a korábban látottakból, ki is húzom onnan, mert ösztönszerűen van bennem egy érzés, hogy ne csináljak meg újra olyat, ami egyszer már színre került. De az efféle versenyben nem hiszek. Nem azért dolgozunk ebben a műben, hogy másoknál jobbat alkossunk, hanem önmagáért. Épp elég teher, hogy az olyat mutassunk, amiről úgy hisszük, hogy jó és hiteles, nem kell plusz súlynak az, hogy kit kell megelőzni, ez nem úszóverseny. Az összehasonlításról döntsön a néző vagy a kritikusok.

Látta a diákoknak készült osztálytermi drámapedagógiai foglalkozást, a Verona 1301-et?

Szikszai Rémusz: Sajnos nem, aznapra, amikor beterveztem a női varrodában „ragadtam” a jelmezek miatt. Úgy hallottam, nagyon jó.

Egyetértek. A háromszereplős előadás során rengeteg kérdést tesznek fel és a tinédzserek egyértelmű, tiszta válaszokat adnak, amelyeket a felnőttként mégis naivitásnak nevezünk.

Szikszai Rémusz: Ahogy halad az ember előre a korral, valahogy „bekoszolódik”. Eltűnik az ártatlansága, egyre több kompromisszumot cipel magával. Ezek a fiatalok meg tele vannak tesztoszteronnal, hőzöngéssel, életszeretettel, igazságérzettel. Ennek a két dolognak az ütközését emeltem ki a darabban is. Másrészt a minket körülvevő mérhetetlen gyűlöletre kívántam reflektálni. Nem bírom elviselni, hogy ebben az országban mindenki haragszik mindenkire. És egyszerűen el akartam mondani egy bús végű szerelmi történetet.

A darab választ ad arra, hogy hol veszítjük el ezt az ártatlanságot, egyenességet?

Szikszai Rémusz: Nem. A színház nem tud választ adni semmire. Kérdéseket tud csak föltenni és ez is nagyszerű. Mindenki feleljen magának arra, hogy hol hagyta el a fiatal énjének ma irigyelt tulajdonságait. A műben már csak a kész, kialakult állapotot, az ellentétet látjuk. A szülők azzal foglalkoznak, hogy egymás ellen vívjanak csatát és győzzenek egy meg nem nevezett indokú, már-már hagyománnyá vált fölényeskedésben. Ezzel szemben van ez a két ártatlan, meggondolatlan szerelmes gyerek, akikben fel sem merül, hogy a szüleik elé álljanak. Egyetlen jelenetet sem olvashatunk a műben, amiben Rómeó az édesapjával szót váltana. A Capulet-házban pedig csak olyan „diskurzusról” zajlik, amelyben utasítják Júliát arra, hogy kihez menjen férjhez. A kétoldalú beszélgetésnek semmi esélye nincs, ezért az ifjak választanak maguknak egy segítőt, bizalmast. Nyilván mindent meg akarunk adunk a gyerekünknek, de eközben néha elvész a lényeg. A minden az ifjúnak nem ugyanaz, mint a felnőttnek. Biztosan így volt ez az én koromban is. Ebben az időszakban az ember nem elsősorban a szüleivel beszéli meg a kételyeit, mindennapjait, de ha az ősök még hidegen is viselkednek, akkor az esélyét sem adják meg a kommunikációnak.


Fotó: Matey István (galéria) Fotó: Matey István (galéria) ©

Magát rajtakapja hasonlón? Olyasmin, amit érdemes lenne megkérdőjeleznie, a gyereke pedig már beleszületett?

Szikszai Rémusz: Persze! Negyvenhét éves lettem a napokban, és azon túl, hogy romlik a szemem, illetve a boltban a konzervdobozon nem tudom elolvasni a kisbetűt, ez azzal is jár, hogy döbbenten veszem észre, mennyire másként gondolkodom dolgokról, mint a tizenhét éves fiam. Nem feltétlenül negatív szituációkról beszélek. Mindennapos feladat, hogy elfogadjam, elmúlt velem az élet egy része. Meglepve figyelem, hogy hogyan készül fel az OKTV-re. Nem három nappal a verseny előtt megy el a könyvtárba kivenni a könyvet, hanem aznap délelőtt és kockáztatja, hogy, ha nincs ott a kötet, akkor rámegy a fél eredménye. Másképp látom a világot, mint ő. Pozitív példa a technológiához való viszonyulása. Aggódó kérdésemre telefonnal a kezében, könnyedén feleli:

„Nem fogok elkésni a barátnőmtől, megnéztem még négy megállóra van a busz, addig még beszélgetek veled.” A világra való másként tekintés észlelése, egyben annak is a tudomásul vétele, hogy öregedsz. Ez örök érvényű dolog. Így megy ez biztosan hatezer éve.

– Horváth Borbála –








hirdetés