A pék, a hentes és a zöldséges

Akt.:
A pék, a hentes és a zöldséges
© Fotó: huffingtonpost.com
Debrecen – Nem tudok objektív lenni, mert utálom az összes plázát, hipermarketet. Nem is tudom igazán miért, de azt hiszem az alapvető ok az, hogy mindig kényszerítve érzem magam. Gyűlölöm, hogy úgy bánnak velem, mint egy birkával – egy neves lakberendezési nagyáruházban csak egy bizonyos útvonalon lehet közlekedni, így ha valaki csak egyszerűen elunta, és ki akar menni, akkor is végig kell néznie az összes budikefétől kezdve a tányérokon át a plüssmacikig mindent. Vagy például az a rafkós módszer, hogy időnként megkeverik a belső rendet, a rizs átkerül a csokik mellé, a mosópor a kutyaeledeles rész mögé… Hogy ne tudjak csak úgy vásárolni fejből, gyorsan, kikerülve a felesleges bolyongást. Kiss László írása.

Az álmom egy olyan képzeletbeli utca, ahol van pék, hentes, fűszeres, minden ami kell és a bevásárlás egy séta, találkozás más emberekkel. De ez ma tényleg csak álom, mert nem így élünk. Nem így közlekedünk, parkolni is kellene, meg nem is tudjuk leszervezni azt, hogy minden egyes bolt nyitva legyen akkor, amikor épp odavetődünk. Az a baj, hogy a tyúk vagy tojás vita ma már lefolytathatatlan: a nagy településeken nem evidencia, hogy egy, maximum két boltban vásárolunk, illetve az egész életmódunk átalakult.

A kormány, mint látom, újabb hadüzenetet intézett az élelmiszermultiknak, parkolódíjakkal, reklámkorlátozással stb. Hogy mi lesz a csata vége, még nem tudjuk. De azt gondolom, hogy azt a kialakult életmód- és szokásszerkezetet, amihez a tömegközlekedés, maga az egész város is idomult a fejlesztéseivel, reménytelen néhány különadóval megváltoztatni. Jó, mondják, nem is ez a cél, hanem hogy kerüljön magyar kézbe néhány lánc. Abszolút nem értek hozzá, hogy vajon a 21. században ebből milyen konkrét előnyünk lenne a büszkeségen túlmenően. De az az érzésem, hogy nekem, mint vevőnek édes mindegy lenne, mi van kiírva a homlokzatra. És azt sem látom, hogy dolgozónak lenni hazai láncnál olyan nagyon más lenne, mint külföldinél. De ezt hagyjuk azokra, akik a csatához fogtak, valószínűleg a valódi gazdasági érvek és tények töredékét sem ismerjük a véleményalkotáshoz, csak az érdekütközések tűzijátékát élvezhetjük belőle.

A jövő ráadásul nem is ezen a csatatéren van. Hanem ott, hogy robotokkal ellátott nagykereskedelmi raktárakban az én mobilos rendelésem nyomán pikkpakk összerakják számomra azt árut, amihez én vásárlóként személyesen nem kellek. Hiszen kutyaeledelt, mosóport, vagy ásványvizet nem tesztelek minden egyes alkalommal, csak megveszem. És azután szépen kiszállítják helyes kis elektromos autókkal. Sőt egy idő után figyelmeztetnek, mi fog elfogyni otthon –hiszen ez látható a vásárlási ritmusból. Személyesen venni, elmenni, nézegetni az kell, amit szagolni, tapintani akarok, összehasonlítani,és ahol beszélni szeretnék egy eladóval. Így akkor vissza is értünk a kis utcához a hentessel, a pékkel, a fűszeressel, a zöldségessel. Mégsem álom?

Kiss László