A pék, a birkózó, a hagyományőrző

Akt.:
Aranyi Gyula pékmester, birkózó, gyűjtő
Aranyi Gyula pékmester, birkózó, gyűjtő - © Fotó: Péter Imre
Földes – A családi tradíciót követve kovácsmester akart lenni gyermekkorában, aztán a kemence mellett kötött ki.

Bármilyen furcsán hangzik, a most 81 éves Aranyi Gyula ma hálás az 1950-es években történteknek, hogy kovács helyett pék lett. Boldog, hogy sorsa így alakult.

Múzeumnak is beillő házában a magyar népművészet ezernyi tárgya, a fazekas dinasztiák remekei, a falon 250 tányér, az asztalokon fajanszok, porcelán tárgyak, kőedények, régi órák, lámpák, pipák és könyvtárnyi könyv – közel 120 egyedi dedikálással, és néhány matuzsálemi korú is – fogadja a látogatót. Udvarát régi mezőgazdasági eszközök sokasága, melléképületeit kolompok, csengők, jármok borítják.

Nem az apja szakmáját

– Hosszú a történetem, én már gyerekként kovács akartam lenni. Otthon sokat segítettem apámnak a műhelyben, az állataink gondozásában. Az osztály első négy legjobb tanulójaként végzés után a szakmát magasabb szinten akartam tanulni, ezért gépipari technikumba készültem Debrecenbe. Abban a korban azonban építőipari, vagy mezőgazdasági technikusokra volt szükség inkább. Így az építőiparit kellett választanom. Fel is vettek, de oda csak Debrecenből tudtam volna bejárni. Sajnos, az akkori tanácselnöknő nem javasolta felvételemet a kollégiumba, mert apám Földesen maszek kovács volt. Hiába küldtek el jó úttörő közösségi munkámért akkoriban Csillebércre is. Tanulni akartam, ezért albérletet kerestünk anyámmal Debrecenben, találtunk is 500 forintért. De hát apám akkor havonta 880 forintot keresett segédmunkásként az állami gazdaságban, ahová a mestersége adóterhei miatt száműzte magát. Ennek ellenére is azt mondta: ha éhen döglünk is menjél tanulni! A szeptemberi kezdésig a helyi pékségbe mentem kisegítőnek, egy kis pénzt keresni. A jó sorsom összehozott itt a második világégés szörnyű vihara és négyéves orosz hadifogság után 1951-ben Földesre pékmesterként került Csapó Géza bácsival. Kezdetleges eszközökkel ugyan, de finom pékárukat sütöttek, mert azt tartották, hogy a jó kenyér titka: a szív és a jó liszt. Ő meglátta bennem az erős pékalkatot, és arra biztatott, hogy maradjak ott péktanulónak. Agitációja annyira sikeres volt, hogy több mint harmincöt évig pékként ott is maradtam…

Az ország legjobb pékjei

Nehéz évek voltak azok. A húszdekás kenyerek időszaka. Sokszor majdnem megszakadt a szívem, amikor láttam, hogy százan is sorban állnak három órát is a fejadag kenyérért. Földesen termelték meg a rengeteg búzát, mégsem volt kivétel a kenyérjegy rendszerben. Az 1954-ben Kun Mihály akkori téeszelnök segítségével megújult pékségünk nyolc falut látott el kenyérrel, melyet lófogattal szállítottunk a környező falvakon túl egészen Pernyéspusztáig. Hajnali háromtól este kilencig kovászoltuk, gyúrtuk, sütöttük a kenyeret, a kiflit, a perecet, a kalácsot. A későbbi években naponta 30-40 mázsa ízletes, jó kenyér került ki üzemünkből. A két és három kilós kenyér jó ízét a készítés és a sütési technológiánk adta.

Fotó: Péter Imre

A pékmunka mellett sokat vállaltunk a falu közéletében. A Magyar Honvédelmi Szövetség titkáraként irányításommal társadalmi munkában lőteret is építettünk. Gagarin szocialista brigádunk 1977-ben az országban elsőként nyerte el a Szakma Kiváló Brigádja címet.

Birkózó lett

– A pékségben Csapó Géza főnökünk korábban már sikeres birkózó volt, országos versenyek helyezettje. Sokat beszélt erről a sportról. 1957-ben törekvése egy helyi birkózó csapat létrehozására sikeres lett. A pékség dolgozói az első hívó szóra bekapcsolódtak a szervezésbe, a szakosztályi munkába. Így én is. Géza bácsi és segítője, Pintye Gábor irányításával szigorú, kemény, de embertársi szeretettel átszőtt edzésmunka kezdődött, amelynek gyümölcse már fél év után kezdett jelentkezni. Több helyi fiatal tehetség kezdte bontogatni szárnyait. A mérkőzéseket, edzéseket a tanácsháza nagytermében, illetve legtöbbször a sütőüzem udvarán tartottuk. Versenyeink után itt volt csak öltözőnk és fürdési lehetőségünk. Néhány év alatt országos sikereket értünk el. A versenyek alkalmával olyan sportemberek látogattak Földesre, mint Kárpáti Károly, Hódos Imre, Sípos László, Németi Gyula. Egy alkalommal vendégül láthattuk a lengyel Balti Hadi flotta birkózócsapatát is. Két olimpikont is kinevelt kis szakosztályunk, Pércsi József és Gál Henrik személyében.

Kovács múzeumra is telt

– Már süldő koromban beleszerettem a könyvekbe, a régi eszközök gyűjtésébe. Először az agyonolvasott, jórészt illemhelyekről megmentett ponyvaregényekhez jutottam. Aztán szinte mindent gyűjteni kezdtem, amihez hozzájutottam. Ajándékként, de vásárlással is bővítettem gyűjteményemet. Jártam a régiség piacokat, még elmentem Erdélybe is. Kedvenceim lettek a tányérok, csuprok, órák, petróleumlámpák, a paraszti gazdálkodás eszközei. A Jó Isten egy gyűjtőmunkámat pártfogoló feleséget adott mellém. Erzsikémmel az együtt töltött évtizedek alatt fiam és unokám gyönyörűségére megsokszoroztuk házi múzeumunk gyűjteményét. Kedves feleségem halála után a sok magányos órámban rendszereztem gyűjteményünket. 2 ezer 200 tárgyat és 3 ezer könyvet vettem nyilvántartásomba. Nagy örömmel vettem részt Imre Sanyi barátommal a helyi kovácsmúzeum létrehozásában. Földesen egykor 19 falusi vagy patkolókovács foglalkozott a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak patkolásával, tehenek körmözésével. A múlt század közepén még volt bőven munkájuk, hiszen csaknem ezer ló és nyolcszáz tehén volt a falubeliek tulajdonában. Műhelyeiket már felszámolta a rohanó idő, de eszközeik és felszereléseik múzeumteremtő munkánk nyomán a Kállay László utcán felépített kovácsmúzeumban újra munkába állhattak

Gyűjteménye jövője

– A közel 500 eszközt bemutató teljes műhely adományokból, gyűjtőktől és hagyatékokból állt össze. Tudni kell, hogy kovácsmesterség múltját régóta kutatom és eszközeit gyűjtöttem.

Apám is, mint már említettem, kovácsmester volt, ugyan úgy, mint Imre Sándor nagyszülei, akik szintén e mesterséget gyakorolták. Az Imre család nagyszülei udvarán, volt egy használaton kívüli magazin, melyet lebontottunk és a barátok, jó szomszédok, a falubeliek segítségével felépítettünk abból és a több helyről kapott bontott anyagokból a Kállay utcán egy korabeli kovácsműhely hasonmását, amely már kissé korszerűbb lett, a mai kornak megfelelő világítással és néhány villamos meghajtású berendezéssel is rendelkezik. Mostanában egyre jobban töröm a fejem, hogy mi lesz a házammal és az abban lévő gyűjteménnyel. Egyben szeretném hagyni. Gyula fiamék messzire laknak, nem tudják elvinni. Haza sem akarnak költözni. Helyben szeretnék valami megoldást találni. Remélem a Jó Isten még ad időt nekem, elrendezni ezeket a dolgokat.

– Péter Imre –


Pocsaj - Régi, mondhatni kihalóban lévő mesterséget folytat még ma is Diószegi Lajos, lakatos- és kovácsmester. Az 1933-ban született Lajos bácsit már gyermekkorában a szintén kovács édesapja maga mellé vette műhelyébe, más munka híján ezt tanította fiával. Így 12 évesen már „ütnie kellett a vasa...

Balázs Mihály kenyeret süt
Pocsaj - Balázs Mihály a mai napig sokszor süt kenyeret az általa építtetett kemencében. Tizenöt éve sütögeti saját maga a kemencés kenyeret, igaz, nem minden nap, hanem alkalomszerűen, saját részre, vagy ha megkérik rá, szíves örömest másnak is. A pocsaji búbos kemencét is azért építtette, hogy ...

Címkék: , ,