A Napló vendége Dombi Tibor – „Ha rám szólnak majd, leállok”

A Napló vendége Dombi Tibor – „Ha rám szólnak majd, leállok”
Labdarúgás – Idén lesz húsz éve, hogy bemutatkozott az élvonalban, amikor a Garamvölgyi Lajos vezette DVSC feljutott az NB I-be. A rövidebb frankfurti és utrechti kitérőtől eltekintve mindig a Lokiban futballozott, bajnoki meccsen összesen 423-szor öltötte magára a piros-fehér dreszt. Harmincötszörös válogatott, 39 éves. Dombi Tiborral beszélgettünk, az interjú első részét olvashatják.

Amikor szóba került, hogy be szeretnénk hívni Napló-vendégnek szerkesztőségünkbe, mosolyogva szabadkozott: nem szeretne celeb lenni. Ennyire távol áll Öntől a szereplés?

Dombi Tibor: Nem szeretek szerepelni, bár nyilván ezt élvonalbeli futballistaként nem lehet elkerülni, nem is kerülöm, de a határokat jobb, ha meghúzza az ember. Még a bulváros kérdések sem zavarnak nagyon, de tudom, meddig akarok elmenni ezen a téren, ugyanis a mai világban nagyon elharapózott ez a fajta megközelítése a dolgoknak.

 

Szerencsére, az nem bulvárhír, hogy a tavalyi év végén lejáró kontraktusát meghosszabbították a klubnál, azaz minimum nyárig folytatja a labdarúgást. Benne volt a pakliban, hogy itt a vége és volt-e erre az esetre jövőbeni terve?

Dombi Tibor: Amikor hazatértem külföldről huszonkilenc évesen, arra gondoltam, hogy két-három esztendőre aláírok a Debrecenhez, azután pedig majd csinálnom kellene valami mást. Ez a valami még most is valami, mert nem tudom pontosan, mihez kezdem, ha tényleg szögre akasztom a csukát. Úgy vélem, akkor kristályosodik ki, mibe fogok, ha valóban felhagyok a futballal. Ami biztosnak tűnik, hogy a labdarúgás környékén szeretnék majd tevékenykedni. Az sem kizárt, hogy edző leszek, mert egy irodában, öltönyben nem tudom magam elképzelni. Az utóbbi években természetesen mindig felmerült bennem az az eshetőség, hogy a Loki nem akar velem szerződést hosszabbítani. A DVSC a sikereit a tudatos klubvezetői munkának is köszönheti, a racionális döntéseknek. Én továbbra is focizni akartam, nem akartam eddig sem azt mondani, hogy itt a vége, a vezetőkre bíztam, hogy maradjak-e még. Ők pontosan látni fogják, ha eljön az ideje a búcsúnak. Ha rám szólnak majd, leállok.

 

Elégedett azzal az epizódszereppel, ami mostanában jut Önnek a DVSC-ben?

Dombi Tibor: A focista már csak olyan, hogy mindig többet szeretne játszani, mint amennyi lehetőség megadatik neki. Ez alól én sem vagyok kivétel, de azért nem egyik napról a másikra lettem kiegészítő ember, hanem folyamatosan „leépültem”. Valószínűleg ezért is volt könnyebb feldolgozni ezt a szituációt.

 

Az imént azt mondta, hogy ha jelzi a vezetés, hogy itt a vége, Ön abbahagyja a futballt. Ha esetleg lenne olyan élvonalbeli klub, amelynek a Lokinál fölöslegessé váló Dombi Tibire van szüksége, aláírna hozzájuk?

Dombi Tibor: Amikor fiatal voltam, nagyokosként azt mondtam, nem játszanék máshol a DVSC-n kívül. Később szerencsém is volt, mert az élet úgy hozta, hogy nem kellett elmennem máshová. Most pedig elértem azt a kor, hogy kijelentsem, biztosan nem megyek el másik csapatba. De tegyük hozzá, annak nincs is realitása, hogy engem hívjon valaki. Meg értelme sem lenne az efféle bohóckodásnak költözéssel, beilleszkedéssel és újrakezdéssel. Alacsonyabb osztályban sem tervezem a levezést, mert én már pár éve azt teszem…

 

Hosszú pályafutása során elsősorban miben változott a futball Magyarországon?

Dombi Tibor: Sokban fejlődött a magyar foci, de még mindig nem tart ott, ahol kellene. Ami biztos, most jobban elismerik a futballistákat, mint húsz évvel ezelőtt. Amikor profinak álltam, számomra furcsa volt, hogy én ezért pénzt kapok. Hiszen a labdarúgás egy játék, egy olyan hobbi, amit imádok. Ma már a szülők szívesen adják a fiukat focistának, hiszen akkor majd jól keresnek és híresek lesznek. Az a legfőbb különbség, hogy jóval pozitívabb lett a futballisták megítélése hazánkban.

 

Nem túlzás azt mondani, hogy Ön legenda a DVSC-nél. Ez nem csupán a piros-fehérben lejátszott több mint négyszáz bajnoki miatt igaz, hanem a példaértékű hozzáállás okán is. Tudatosan ilyen profi a szemlélete, vagy ez otthonról hozott tulajdonság?

Dombi Tibor: Mindkettő. Én egy egyszerű paraszt gyerek vagyok, olyan családból, ahol csak a munkának volt becsülete. Édesanyám hetven éves, de a nyugdíj mellett még mindig eljár napszámba dolgozni, pedig megvan a mindennapi betevője. Szeret dolgozni, ez az élete, ezt láttam tőle, hogy a munka a legfontosabb. De idővel én is profibb lettem, tudatosabban élem a mindennapjaimat.

 

Bár legenda Debrecenben, az országban sokan azon a véleményen vannak, hogy ennek az öregnek már rég abba kellett volna hagynia a futballt, ráadásul fénykorában sem volt egy nagy spíler…

Dombi Tibor: Nyilván a negatív véleményekkel senki sem szeret szembesülni, így én sem, de meghallgatom a kritikát is. Tisztában vagyok vele, mik a hibáim és mik az erényeim, tudom, nem vagyok nagy labdaművész, de voltam én ettől ügyetlenebb is fiatalon. Azt is fejlődésnek fogom fel, hogy míg korábban a beadásaim hetvenöt százaléka szállt a kapu mögé, most már csak ötven… Ami a koromat illeti, ha huszonöt évesen elrontottam valamit, akkor azt mondták rám, hogy fogalmatlan, most pedig azt: öreg fogalmatlan. Ezek a hangok senkit sem vidítanak fel, de ha valóban zavarna, akkor már rég nem futballoznék.

Tamás Nándor








hirdetés