„A művészet kegyetlen, de csodálatos dolog”

Akt.:
„Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen” (Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)
„Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen” (Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)
Debrecen – Nagy kalap, rajzmappa, zengő hang, pajzán gondolatok – de milyen is valójában Debrecen szerelmese?

Ki kíváncsi egy szívbeteg, magányos, 75 éves öreg képíróra, álmatlan éjszakáira, csalódásaira, kudarcaira és néha egy-két jó rajzára? – kérdezett vissza László Ákos, amikor születésnapja alkalmából interjút kértünk. A Napló-székházbeli beszélgetés végül több volt, mint kérdező és kérdezett „tánca” egy-egy téma körül. Nosztalgia, sebtépés, édesbús idézetek és keserű emlékek közt kalandozva rajzoltuk meg közösen „az öreg dekadens” portréját.

László Ákos: Az, hogy az öreg, 75 évig megőrizte magát, nem érdem, hanem állapot. Én is már nagyon rég „elmehettem” volna, mint drága barátaim Hondromatidisz Rigasz és Katona Gyuri. Ők nem tudták feldolgozni csalódásaikat, kudarcaikat, ami ebben a nagyon barbár, anyagi világban érte őket, akár sorsukkal, akár művészetükkel összefüggően.

Az emberi vagy a szakmai csalódások a megrázóbbak?

László Ákos: Számomra az emberiek, a szakmaiakat jobban fel tudtam dolgozni. Utóbbiak talán fontosak is néha egy művésznek, mert olyankor rádöbben, hogy nem az a legnagyobb katasztrófa. A felismerés megszabadít a tökéletesség puszta hajszolásától. Egyébként épp most ért egy „kis” csalódás. Az egyik legjobb rajzomat kivette a zsűri a tavaszi tárlatról. Ez az egyik legszomorúbb alkotásom, a nagy japán mester, „Hokusai utolsó aktrajza” – nagyon kegyetlen. Eddig én a Maillol és Medgyessy karakterű gyönyörű, gömbölyű csodákat rajzoltam, ez viszont az elmúlás végtelen szomorú ábrázolása. Burai Pista barátommal sokat beszélgettünk erről, azt mondta, a zsűrinek joga van szubjektíven dönteni. Erre kedvenc íróm, Bulgakov drámájának egyik jelenetével válaszoltam. Molier úr a segédrendezővel egy dilettáns kis színésznőt hallgat meg, majd odahajol a segédrendezőhöz: Tehetségtelen, na, de ennyire?! Így vagyok a zsűrivel. Szubjektív, na, de ennyire?! De ennél rosszabb egy-egy barátomban vagy barátnőmben való csalódás, ami sokszor hetekre, hónapokra megbénított. Olyankor csak ültem a teraszon és 3-4 barna sör után a teletöltött poháron megjelenő cseppekből kirajzolódott „sörhab-variációkat” rajzoltam, rajzolom.

Szerelmes típus?

László Ákos: Örökké. A legcsodálatosabb dolog a nő. A világ legnagyobb kreációja. Popper Péternek volt egy nagyon jó gondolata ezzel kapcsolatban: a nő a legnagyobb alkotó. Amikor világra hoz egy kis embert, még senki se tudja mi lesz belőle, de máris a legnagyobb csoda.

Inspirálja, vagy inkább elvonja a munkától a szerelem?

László Ákos: Én örökké szerelmes és örökké alkotó ember vagyok. Délután megkapom a magam elutasító üzenetét és, ahogy Kosztolányi írta, a hajnali részegségig rajzolom ki magam.

Közel 3800 grafika, több, mint háromszáz kiállítás, számtalan díj. Mire a legbüszkébb? Mi volt életében a legnagyobb kihívás?

László Ákos: A rengeteg kihívás közül három a legfontosabb. A svájci meghívás, a francia pályázat, és a harmadik, amit az olvasók is láthatnak, a Kölcsey-ről készített rajzom. Háromból kettő kapcsolódik a felhíváshoz, amikor a Cívisház egykori vezérigazgatója körlevélben megkérte a művészeket, rajzolják meg szeretett városunkat, Debrecent. A lányom, Noémi mondta: apu olyan nagyszerű rajzokat csináltál Nagyváradról, Kolozsvárról, miért nem nevezel? Megjegyzem, akkor épp egy nagyon absztrakt periódusom közepén voltam, egy fájdalmas csalódás után – ha már a nőkről beszéltünk. Mégis elindultam a mappámmal és csináltam vagy 8-9 rajzot, amiből hármat (a Rákóczi utca, az Agárdi utca és a Kistemplom egy szokatlan szögből, hátulról) a zsűri bevett és fődíjjal jutalmazott. A történet itt véget is érhetne, ha nem lett volna Katona Gyuri barátom – aki sajnos már nem lehet velünk. Azt mondta, „meghívom a Kartonpack vezérigazgatóját, Tóth Gábort, hogy jöjjön el a díjkiosztóra, mert szereti a munkáidat”. S akkor ez a kedves, elegáns úr megállt a rajzaim előtt, nézte és azt mondta: „Ákos, ezek nagyon jók! Nem lehetne még 10-12-őt készíteni hozzá?” Mondom, dehogynem Gábor, miért? „Adjuk ki naptárnak!” Nem akarok szerénytelennek tűnni, de hatalmas siker volt. A legnagyobb, klasszikus naptárméretben, tizenhárom, színes borítóval, de belül monokróm grafikákkal jelent meg 1997 őszén az 1998-as naptár. Még abban az évben december elején jött egy svájci kulturális delegáció St. Gallenből. Selmeczi Laci, a Déri Múzeum akkor igazgatója hívott, menjek, mert nagyon tetszenek nekik a rajzaim és szeretnék, ha dedikálnám nekik a naptárt. Ekkor hívott meg Kathrin Hilber tanácsos asszony, hogy örökítsem meg a városukat, ahogyan Debrecent. 2000-ben egy hónapot töltöttem St. Gallenben, ahol találkoztam egy csodálatos emberrel, Szalatnay Elemérrel. Ő minden nap megkeresett, figyelemmel kísérte épp merre rajzolok. Történt, hogy az egykori delegáció tagja, Bruno Hufenus egyszer meglátott, hogy állva alkotok – egyébként a debreceni rajzaim is így készültek. Azt mondta, van egy gyönyörű festőszéke, amit kölcsönadna. Egyik nap épp azon üldögéltem és rajzoltam a protestáns templomot, amikor jött Elemér és hívott, igyunk meg egy-két sört. Úgy lett, ebédeltünk is egyet, amikor a fejemhez kaptam: Úristen, a szék! „Ákoskám, nem kell felugrani, szép lassan visszasétálunk” – nyugtatott a barátom. És tényleg, ott volt a szék, ahol hagytam.

Visszatérve a kihívásokhoz, hogy is volt ez a francia „freskóval”?

László Ákos: Égerházi Imre bácsival többször jártunk az Európai Művészek Alkotótáborában a Hirson melletti Saint-Michelben. Az 1996 nyarán Hirsonban kiírtak egy pályázatot, a helyi Victor Hugo iskolába kellett készíteni a gyerekekkel közösen egy nagy falfestményt. Burai Pista javasolta, pályázzunk mi is. Nem szívesen tettem, de végül beadtam. Így nyertem meg a lehetőséget, hogy 1997 júniusában 27 gyerekkel közösen egy 23×3 méteres hatalmas falfestményt készítsünk, amit a helyi újságok „murális freskóként” emlegettek. A Naplóban anno Arany Lajos írt róla Embervirágok „termettek” az iskolaudvaron címmel.


„Nekem nagyon hiányoznak majd a föld, a fák, a csillagok,/ S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok/ Pedig eltűnik majd belőle a szem (s vele a látomás), /Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.” (Székely János) | Fotó: Molnár Péter


A harmadik, talán legnagyobb kihívás pedig az volt, amikor a gyönyörű, klasszikus Kölcsey Központ épült. Omaisz István (a polgármesteri hivatal rendezvényszervezője – a szerző.) felhívott, hogy szaladjunk be a polgármester úrhoz, mert volna egy kérése. Ez 2006. február 20-án, hétfőn volt. Kósa Lajos megkérdezte, tudnék-e nyolc eredeti rajzot készíteni a Kölcsey-ről különböző nézőpontokból, az én stílusomban. Mondtam, megpróbálom. Mire ő: jó, hozzál már be holnap egy vázlatot. Bevittem. Azt mondta: nem rossz, de mi lenne, ha a Nagytemplom is szerepelne rajta? Megmondom őszintén, körbejártam, de nem látszik – válaszoltam. „Meg tudod te oldani” – így Kósa Lajos. Péntek délre kész voltam és bekeretezve vittük a rajzokat az avatásra.

Annak ellenére, hogy a grafikus akár megrendelésre is rajzol, elképzelhető, hogy valaki beleszóljon milyen legyen a kész mű?

László Ákos: A Kölcsey-vel az egy különleges eset volt. Így inkább általánosságban, egy anekdotával válaszolok. Csontváry-Kosztka Tivadarék ültek a Fészekben és iddogáltak, amikor a barátok mondták: Tivadar, te nagyon szuverén és bátor vagy, hogy nem dolgozol megrendelésre. „Arra nem is lehet” – így Csontváry. – Ne beszélj már, hisz ott a Sixtusi kápolna, amit Michalengo-tól a pápa… Tudja mit mondott Csontváry? „Olyan is az!

Ha már Michelangelót említi, Ön is egy napon született vele. Aki ismeri, tudja, otthonosan mozog az asztrológiában. Miért alakult ez így?

László Ákos: A rendszerváltás után, kicsit liberálisabb lett a könyvkiadás, akkor elkezdtek megjelenni ezek az okkult tudományokkal, horoszkópokkal foglalkozó könyvek. Én egész életemben fatalista voltam, igazából május 6-án kellett volna szülessek, de egy véletlen baleset folytán kerek két hónappal előbb jöttem a világra, ezért vagyok ilyen törékeny, magányos Don Quijote-i jellem. Kíváncsi voltam, mi van emögött? Elkezdtem komolyabban tanulmányozni. Utána néztem a nagy dátumoknak, sorsfordulóknak. Egy sem véletlen, ahogy az sem, kikkel születtem egy napon. Egyszer egy nagy asztrológus, festő barátom Breznay András elemezte a sorsomat. „Kreativitás 30 százalék, erotikus töltet, állandó nők utáni futkározás 70 százalék. Jobb lenne fordítva.”

Számolta, mennyi modellje volt? Törvényszerű a „személyes viszony”?

László Ákos: Maradjunk annyiban, nem volt véletlen, ha valakit meghívtam a műtermembe. Azt a nőt én csodáltam a nőisége, szépsége miatt. Van azonban egy kedves főorvos barátom, aki megkért, hogy rajzoljam le a barátnőjét. A harmincvalahány modell közül Ő volt az egyetlen, akivel semmi nem történt köztünk.

Egy interjúban azt mondta, nem érdemes „meglesni” alkotás közben…

László Ákos: A művészet egy kegyetlen, barbár, de csodálatos dolog. Az igazi nagy művésznek soha nem sikerül egyszeri nagy alkotását még egyszer reprodukálni, a művészet ebben különbözik a bűvészettől, hogy egyedi és megismételhetetlen. Brünkusnak (BrÎncuș) van egy nagy mondása, a művész műveiben legyen a helyén, nem fontos az arc, csak amit készít, amit maga után hagy.

Van-e bármi, amit az elmúlt 75 évből kiradírozna?

László Ákos: Van egy pár, sok is. Például Hondromatidisz Rigasz barátom, akiről meséltem, 1996. január 18-án hunyt el. Ez összefüggésben van azzal, hogy január 22-én adják át a Debrecen Kultúrájáért ösztöndíjakat. Az akkori kulturális bizottság elnöke – azóta is megmagyarázhatatlan, örök titok – annak ellenére húzta le Rigasz nevét a listáról, hogy a kuratórium már jóváhagyta neki a 60 ezer forintot, ami arra kellett neki, hogy csinálhasson egy kiállítást őshazájában, Szalonikiben. A kulturális osztályról 17-én megtelefonálták neki a rossz hírt. Mikor aznap hazamentem, a nejem mondta, keresett Rigasz, vár a Batthyány utcán a piros ajtós kiskocsmában. Azóta sem tudom miért, kényelemből, vagy ígértem egy Szent György lapot valakinek? Nem tudom. De mondtam, köszönöm Évikém, később majd lemegyek. Aztán belemerültem a munkába és nem mentem. Másnap reggel Cserép Zsuzsa hívott, hogy Rigasz meghalt. Nem tudom magamnak megbocsátani.

Ki, kik a legnagyobb kritikusai?

László Ákos: Emberileg a feleségem, Évike. De ő művészileg nem szól bele. Legfeljebb annyit mond egy-egy úgynevezett siker után, hogy „Drága, Ákoskám! Ne játszd már meg a nagy művészt. Nézzél szét a kollégák között, mindegyiknek van elegáns gyönyörű, lakása, vagy nagyszerű kocsija, neked még biciklid sincs…” Ilyenkor szép lassan, csendesen lesétálok a mappával és nem is tudom, hogy sört igyak, vagy rajzoljak. Hasonlóképp meg szoktam kapni a 78 éves, drága szomszéd Magdikától, aki minden reggel 6-kor vár, mert én megyek le a Naplóért és együtt olvassuk. Szóval ő szokta mondani, hogy „Ákoskám, ne játssza itt nekem a Gary Coopert, nincs tükör a fürdőszobában? Nézze már meg, hogy megöregedett. Jó dolog játszani a lányoknak a Csapó utcán, de nekem ne játssza meg magát.” Aztán kávézunk, olvasunk és kommentáljuk a híreket.

Mennyire öntörvényű?

László Ákos: A magánéletem bizonyítja. Ugyan a legnagyobb tisztelettel beszélek Évikémről, de 16-17 éve egy kis műteremben élem egy magányos öreg farkas életét és egész nap a Bartókot hallgatom.

Mondta, hogy nem néz tévét, talán azt se tudja, ki Colombo neje. De nekünk ilyen Éva asszony. Beszél róla, de nem igazán ismerhetjük, hasonlóképp vagyunk a gyermekeivel is…

László Ákos: Évike a nagy szürke eminenciás, aki a családot összefogja. Nagyváradon ismerkedtünk meg 1963-ban, Ferenc napon. Elment mellettem egy karcsú, csillogó szemű, barna kislány. Utánaszóltam. Egy 17 éves, törékeny lény és egy Kolozsvárt hat évet élt „öreg” bohém… Nagy történet volt. Két lányom van. Noémi szintén grafikusművész, rajztanár. Ildikó Szegeden él. Van két unokám is, egy 7 és egy 10 éves fiú. Az idősebb nagyon jól rajzol…

Kiket tekint mestereinek?

László Ákos: Kádár Tibort és Hokusait említeném. Kádár Tibor néhai kolozsvári tanárom annak idején megmondta: „Csak művész ne legyél, mert megbánod, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett!

Önnek volt tanítványa?

László Ákos: Igen, egy nagyon tehetséges, fiatal hölgy. De azt mondta, nem akar középszerű művészként tengődni, ezért más pályát választott. Azóta nem volt tanítványom, mert rettegek, hogy csalódok. Ez a világ végtelenül anyagi és animális, a szellemi része nagyon törékeny, ahogy Ivo Andrić Goya-ja is mondja, ez a világ nem a szellemiségről szól.

Van olyan alkotás, amit nem adna oda a világ minden kincséért se?

László Ákos: Van, egy egyedi lap. De, nem a művészeti értéke miatt, vagy mert olyan jól sikerült lenne, hanem a „szomorúsága” miatt, azért, hogyan rajzolhattam le az egykor csodált, imádott lényt így?! Az egy magányos, csalódott öregember rajzban megfogalmazott „elbocsátó” csúnya üzenete.

– Fabók Ágnes –








hirdetés