A művészek valódi arcát mutatják meg

Akt.:
Thomas Emmerling nem hétköznapi gondolkodású ember
Thomas Emmerling nem hétköznapi gondolkodású ember - © Fotó: Matey István
Balmazújváros, Debrecen – A gyűjtő szerint az élet meghatározó kérdése, hogyan tekintünk a pénzre, úrként vagy szolgaként. Napló-interjú Thomas Emmerlinggel, a Picasso-kiállítást Balmazújvárosra hozó műgyűjtővel.

Mi vihet rá egy műgyűjtőt arra, hogy egy számára idegen ország ismeretlen kisvárosának múzeumába vigye értékes alkotásait? Egyáltalán milyen értéket képviselnek azok a Picasso-litográfiák, melyeket május 26-tól láthatnak az érdeklődők a Semsey-kastélyban? Ezekről is beszélgettünk Thomas Emmerlinggel, aki a közelmúltban egy Picassóval a hóna alatt sétált be a Napló-szerkesztőségbe. (A beszélgetés angol nyelven zajlott.)

Mennyit ér ez az alkotás, amit most magával hozott?

Thomas Emmerling: Pontos árat nem szokás mondani, de úgy fogalmazok, ha most azt ajánlaná, hogy egy új E-osztályos Mercedest ad érte cserébe, akkor elgondolkodnék rajta.

Honnan az ötlet, hogy éppen Balmazújvároson csináljanak Picasso-kiállítást?

Thomas Emmerling: A kolozsvári irodámban dolgozó egyik magyar kollégám látta a felújított Semsey-kastélyt, amiről lelkesen beszélt. Úgy döntöttem, megnézem magamnak és nagyon tetszett, amit találtam. Az épület impozáns, az itteniek odaadó munkája és lelkesedése magával ragadó. Tetszik ez a hozzáállás, hiszen tovább erősíti azt a nézetemet, miszerint, a kultúra az, ahogyan az emberek viselkednek. És ez nem csak a fővárosok, az ott élők sajátja. Szóval kapcsolatba léptünk, és nyitott ajtókra, hasonló gondolkodású emberekre találtam.

Hány alkotást láthat a közönség a Semsey-kastélyban? Pontosan milyen művek ezek?

Thomas Emmerling: Százhuszonhármat. Picasso sok limitált, 3-400 példányban kiadott könyvet illusztrált litográfiáival. A Toros y Toreros (magyarul Bikák és torreádorok) például a spanyol bikaviadalok világát mutatja be. Ebből a könyvből hét képet válogattunk a mostani tárlatra. Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, mint ha kivettünk volna egy-egy oldalt a könyvből. Ahhoz ugyanis készültek a legfontosabb képekről úgynevezett „egyedi lapok”. De az érdeklődők láthatják például azokat az alkotásokat, amiket Picasso Jean Tardieu-vel együttműködésben készített a L’espace et la flûte (nyers fordításban A tér és a fuvola) című könyvükbe. Ennek érdekessége, hogy Tardieu Picasso képeire reflektálva készítette el a verseit, majd Picasso a már meglévő festményeit alapul véve csinált a versekhez litográfiákat. De megtekinthetőek a talán legszélesebb körben ismert Don Quijote illusztrációk, valamint az 1962-es moszkvai világbéke konferenciára készített galambszimbólum plakátja is. Összesen körülbelül negyven ilyen különlegesen fontos és egyedi Picasso-litográfiát hoztunk.

Mekkora értéket képviselnek ezek az alkotások, egyáltalán mennyire tartják értékesnek a litográfiákat műgyűjtő körökben?

Thomas Emmerling: A műgyűjtők közössége különböző típusokból áll össze. Vannak, akik bármit megvesznek amire azt mondják nekik, ez művészet. A lényeg, hogy új és különleges legyen. Számukra Picasso már unalmas, régi. Ők nem tudják mit lehet kezdeni a litográfiákkal. Mi meg azokkal a modern alkotásokkal nem tudunk mit kezdeni. Litográfiákat egyébként csak szűk kör gyűjt. Ahhoz, hogy ezeknek a műveknek az értékéről beszélhessünk, fontos leszögezni, hogy az alkotási folyamat mérvadó. A litográfia ugyanis „kézműves” dolog. Két módon készülhet. Egyrészt, ha a művész odaad egy rajzot valakinek, hogy csináljon belőle metszetet. Másrészt, ha maga készíti el a saját kezével. Ez utóbbiak az igazán értékes darabok. Egy litográfia eleve akkor tekinthető eredetinek, értékesnek, ha a művész legalább jelen volt a készítésénél, hogy ha kell, azt mondhassa: állj! Dalí ezt csinálta minden második percben. Az Isteni színjátékhoz például közel száz illusztrációt készített, a metszetekhez 3500 fahasáb kellett neki. Ha ő csinálta volna, évekbe telik, ezért egy metszetkészítő csapattal dolgozott, akiket folyamatosan felügyelt. Egy litográfia akkor eredeti, ha a művész ott volt az elkészülésekor, ha az ő akaratából született meg az alkotás. Ezért is különösen fontos, hogy utána összekarcolják, összetörjék, vagy fametszetek esetében, elégessék a mintát. Egyébként egy műalkotás ára nagyon képlékeny. Vegyünk egy tetszőleges művet, amit valaki megvesz egymillió euróért. Ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ha ő adja majd el, akkor is kap érte ennyit.


Picasso-kiállítás Balmazújvárosban | Fotó: Matey István Picasso-kiállítás Balmazújvárosban | Fotó: Matey István (galéria) ©

Miért éppen litográfiákat gyűjt?

Thomas Emmerling: A litográfia, a fa- és rézmetszetek mindig az átlagemberek, a középréteg művészete volt. Például Albrecht Dürer, aki az elsők között használta ezt a technikát, azért készítette, mert az olajfestményeket csak királyoknak és uraknak lehetett eladni, de ők nem voltak olyan sokan. A metszetek nyomatait, főleg a vallásos témájúakat, viszont sok példányban lehetett értékesíteni. Ezeket elsősorban a középosztály vásárolta, így ismerték meg széles körben az alkotókat, hiszen a király palotájában kevesek kiváltsága volt a festmények megcsodálása. A litográfiák, metszetek vevői között aztán akadtak, akik nemcsak gyönyörködtek a képekben, hanem elkezdték tanulmányozni is azokat, így alakult ki a mai művészettörténet. Majd miután egyes alkotók hírnévre tettek szert, jöttek a képhamisítók. Dürer élete során nagyon sokféle módszert kipróbált művei sokszorosítására, mert mindig próbált ez ellen küzdeni.

Honnan lehet tudni, hogy egy nyomat eredeti?

Thomas Emmerling: Dürer és Rembrandt például nagyon sok energiát fektettek a lapok állagmegőrzésébe, egy akkoriban készült sima papír ugyanis nem bírt volna ki 500 évet, mivel még élő organizmusok kerültek a rostok közé, amik idővel „felfalták” a lapokat. A legjobb és a legmegbízhatóbb alap a papirusz volt. Ezért is nagyon fontos, hogy az interneten, fotó alapján, soha nem veszek litográfiát. Megjegyzem; az E-bay-en nagyon sok hamisítványt lehet találni fillérekért, de persze vannak olcsó eredetik is. Picasso, míg élt, főleg az 1940-50-es években rengeteg litográfiát készített, amiket 30 frankért árult (ma kb. 2500 forint). Sok a piacon a reprodukció is, amit eredetiként árulnak, aláírva. De nem mindegy, hogy az aláírást eleve a metszetbe vésték, vagy utólag került a lapra. S, ha utólag, akkor a művész írta, vagy szimplán rámásolták. Az elektronikus piactéren megtalálható dedikált lapra legtöbbször egy valódi aláírás kerül szkennelés és nyomtatás útján… Ezért is fontos a személyes vizsgálat, hiszen a papír rostjain látszik, hogy írták-e vagy nyomtatták az aláírást. Persze ennél tudományosabb vizsgálatok is vannak. És, van egy pont, ahol már hinni kell. (mosolyog) Hiszen nagyon sokféle vizsgálatot lehet elvégezni, de húzni kell egy határt, mert sokszor az analízisek többe kerülnek, mint maga a mű.

Picasso után Chagall és Dalí kiállítást is terveznek a Semsey-ben. Akkor is megrendezik, ha ez nem lesz sikeres?

Thomas Emmerling: Természetesen ez kockázatos, de vállalom. Tapasztalataim szerint legtöbbször nem azon múlik egy kiállítás sikere, hogy mennyien élnek egy városban, hanem a szervezők hozzáértésén, elhivatottságán. Megbízok a balmazújvárosiakban.

Meséljen kicsit magáról, hogy jobban megérthessük, miért vállal ekkora kockázatot.

Thomas Emmerling: A gyűjtők alapvetően rejtőzködő típusok, néha azért, mert félnek a versenytől, máskor azért, mert a biztonsági kockázattól tartanak. Én úgy döntöttem, a nyilvánosság elé állok, mert vallom, a művészet mindenkié. Az a tapasztalatom, hogy amikor az emberek művészettel foglalkoznak, akár művelik, akár csak nézik, jó irányba változnak. Ehhez szeretnék hozzájárulni. Főként Németországban és Luxemburgban voltak eddig kiállításaim, közel kétezer alkotás van a birtokomban. Akár egy múzeumot is alapíthatnék, de nem vágyom arra, hogy ezek a képek egy házban legyenek és várják a látogatókat. Azt szeretném, ha az alkotásokat mind többen, minél egyszerűbben megismerhetnék. Hitem szerint nem az a lényeg, hogy még több pénzt csináljak a művekből. Az élet utolsó órájában ugyanis senki sem kérdezi, mennyi van a bankszámlánkon, nem az számít. Nem a pénznek kellene az életet irányítania…

Igen, de az átlagos körülmények között élő emberek nem tehetik meg, hogy ne foglalkozzanak a pénzzel…

Thomas Emmerling: Véleményem szerint az számít, hogyan tekintünk a pénzre, úrként vagy szolgaként. Ez mindig a mi döntésünk, nem pedig az életkörülményeinké. Az emberek most biztos azt mondják, könnyű nekem, Németországban élek, Picassóval a hónom alatt sétálok. De higgyék el, nekem is voltak nehéz időszakaim, amikor még arra sem telt, hogy hajat vágassak. De nem adtam fel és végül sikeres cégem lett, élelmiszerrel kereskedtem. Ám nem azt csináltam, amire vágytam. Egészen 50 éves koromig elnyomtam magamban azt a 8 éves iskolásfiút, akit annyira lenyűgöztek Dürer alkotásai, amiket 1971-ben, a művész születésének 500. évfordulóján látott Nürnbergben. De amikor betöltöttem az ötvenet, úgy döntöttem most már csak azzal foglalkozok, amit igazán szeretek. S nem azért, mert eurómilliomos vagyok. Egyszerűen elhatároztam, hogy nem a pénzt szolgálom, hanem azt állítom a saját életem szolgálatába. Megtanultam az életem során, hogy amikor az emberek a pénzt tekintik célnak, akkor idegenné válnak, a társadalom is elidegenedik. Sajnos a II. Világháború óta egyre jobban teret nyer az individualizmus. Mindenki csak azzal foglalkozik, hogy saját céljait elérje. A társadalmi felelősségvállalás, de még az egyéni is, mind inkább háttérbe szorul. Pedig az életminőséget a minket körülvevő világ határozza meg. Ezért is tartom fontosnak a társadalmi felelősségvállalás hangsúlyozását azzal, hogy igyekszem minél szélesebb körben hozzáférést biztosítani a művészetekhez. Másrészt ezzel azoknak a híres, 20. századi alkotóknak az üzenetét is közvetítjük, akik a színeiken és vonalaikon keresztül üzenik, fontos az egyéniség, de ne feledjük, mindennek és mindenkinek hatása van egymásra. A társadalom, az egyén, nem tudja mit kezdjen a szabadságával. Ez azért is gond, mert ha mindenki úgy érzi, hogy bármit megtehet, nem kell másokkal törődnie, akkor nincsenek belső korlátok. Ilyenkor általában kívülről próbál valaki rendet tenni. Ezzel viszont csak azt éri el, hogy a többiek a kiskapukat kezdik keresni. A szabályszegés egy világméretű sport, mindenki trükközik, s ezt azok is tudják, akiknek a rendre kellene ügyelni, ám hagyják magukat megvesztegetni. A korrupciót pedig megint nem lehet felülről jövő intézkedésekkel elfojtani. Ehhez a civil társadalom ereje kell, az, hogy a korrupció, az ügyeskedés szimbólumai elveszítsék pozitív tartalmukat. A fejlődés nem pártoktól, hanem az emberekből jön. Az egyén fejlődéséhez pedig nagymértékben hozzájárul a művészet.

– Sz. Fabók Ágnes –


A gyerekrajzot tekintette életcélnak
Balmazújváros – Ahogyan egy rajz vonalát el lehetne játszani egy fuvolán, olyan egyszerűen és közérthetően vezette végig a Semsey-kastélybeli litográfiákon keresztül Picasso művészetén a vendégeket Bellák Gábor.


Pusztítás és kreativitás, ez Picasso
Balmazújváros – Százhuszonhárom litográfián keresztül ismerhetjük meg a 20. század egyik legnagyobb művészét a Semsey-kastélyban.









hirdetés