A menthetetlen megmentője: Mami

A menthetetlen megmentője: Mami
© Fotó: Matey István
Debrecen – Tengely Gábor rendező Oszkár és Rózsa mami című darabja rendkívül fájdalmas, a magyar társadalomban mind a mai napig tabunak számító témát boncolgat. A halált, ezen belül is a gyermekhalált. Az érzelmek kendőzetlen elénk tárása miatt színészileg óriási feladatot, emberileg óriási felelősséget kaptak a művészek.

Tengely Gábor rendező a Rózsa és Ibolya című mesejáték után egy másik „rózsás” produkciót is létrehozott a Csokonai Színház aktuális évadában. Az Oszkár és Rózsa mami című kétszemélyes, Eric-Emmanuel Schmitt irodalmi alkotása ihlette előadás azonban csak a benne szereplő mami ruhájának a színe miatt „rózsaszín”, hiszen rendkívül fájdalmas, a magyar társadalomban sajnos mind a mai napig tabunak számító témát boncolgat. A halált, ezen belül is a gyermekhalált.

eloadasFotó: Matey István

Már a témaválasztás, illetve annak merészsége miatt is dicséret illeti a rendezőt. Hogy egyáltalán hozzá mert nyúlni a tízéves, leukémiás Oszkár utolsó tizenkét napját ábrázoló szöveghez, s azt színpadra vitte, hatalmas feladatot és felelősséget terhelve ezzel a majd kétórás előadást végigjátszó színművészekre. Az érzelmek kendőzetlen elénk tárása miatt színészileg óriási feladatot, – s ami ezzel szorosan összefügg –, emberileg óriási felelősséget kaptak a művészek, hiszen az előadás tematikája miatt itt aztán végképp nem mindegy, hogy a közönség hogyan, milyen érzésekkel, milyen „szájízzel” távozik a nézőtérről.

Sosem marad válasz nélkül

A „rossz szájíz” elkerülése érdekében a rendező a beteg gyermek utolsó, kórházban töltött tizenkét napjának az ábrázolásába a színészekkel szoros egyetértésben megpróbált rengeteg humort is csempészni. Humort oda, ahol „normál körülmények között”, azaz nem művészi formájú megnyilatkozásban nem sok nevetnivaló akad. Tengely Gábor Rózsa Mamija, aki a gyermek mellett végig ott van a végstádium ideje alatt, Kubik Anna fantasztikus megformálásában tud vagány, korát meghazudtoló, és a fiú számára kacagtató lenni. S már önmagában ez beteljesíti a színdarab egyik – véleményem szerint nagyon fontos – küldetését: hogy merjünk az elmúlásról, a halálról máshogy, ne csak siránkozáson, sajnálaton és önsajnálaton keresztül beszélni.

orrszarvuFotó: Máthé András

Itt szeretném hangsúlyozni: egyáltalán nem az a fontos, hogy Rózsa Mami mivel, igaz vagy hamis állításokkal tudja-e megnevettetni a fiút. Gondolok itt arra a jelenetre, amikor kacagtató módon, visszaidézve egy-egy meccsét, „beadja” neki, hogy annak idején szabadfogású birkózó volt, s Fojtogatónak becézték, mert mindenki felett győzedelmeskedett a ringben. Nem az a lényeges, hogy tényleg birkózó volt-e, vagy sem, hanem az, hogy bármire, amire a fiú rákérdez, akár a betegségével és az állapotával kapcsolatban, válaszol, méghozzá kendőzetlenül. Ez az előadás véleményem szerint másik nagyon lényeges eleme: az a fajta őszinteség, ami szintén hiányozni szokott az elmenőfélben lévő beteggel kapcsolatos kommunikációból, s amelynek hiányát a fiú is megérzi például a szüleivel kapcsolatban. Azért is zárhatja annyira a szívébe Rózsa Mamit, mert nem kertel: kimondja, amitől és aminek a kimondásától az összes többi gyermeket körülvevő ember fél, hogy bizony Oszkár hamarosan meg fog halni.

Életre szóló egyezség

Ezt a rendkívül nyitott, – amíg az állapota engedi – örökmozgó kisfiút (akinek bonyolult karakterébe bújva Rózsa László végképp bebizonyítja: óriási tehetség lakozik benne) ettől kezdve a mami olyasfajta játékba is bele tudja vinni, amely már az Istenhez való viszonyról szól. Ám ezt a harmadik, rendkívül fontos előadás-összetevőt is sok humorral fűszerezett kapcsolatként jelenítik meg, s ami nagyon lényeges, egy, a gyermek utolsó napjait megkönnyítő és megszépítő másik játékba ágyazódik bele.

agyFotó: Matey István

Hiszen, miközben Oszkár Rózsa Mami kérésére minden nap egyetlen kívánságot levélben megfogalmazhat a Jóisten felé – aki így „elég smucig” Istennek tűnik a kisfiú szemében –, lehetőség nyílik a december 19-én induló tizenkét napos történetben arra is, hogy minden egyes nap tíz évet érjen. Azaz tíz évre vonatkozzon az a bizonyos napi szintű kívánság, s hogy mire Oszkár élete véget ér, mégis mindent átélhessen, amiken keresztül a felnőtt-, illetve öregkort megélők általában végig szoktak menni. Sőt, még többet is, hiszen – teszi hozzá nevetve Oszkár – akkor ő százhúsz évet fog élni.

Rendezői remekek

A „maradék” tizenkét napot Rózsa mami úgy tálalja, mint valami egyességet, mintha csak ennyi látogatási napot kapott volna a kórháztól, miközben mindketten tudják: ennyi van hátra. Ezen idő teljességének megélése érdekében a rendező minden apró részletre odafigyelt. Mert nem elég, hogy egy olyan kórterem a helyszín, ahol egy, az életjelet még mutató monitoron túl a levélíráshoz alátétként is használható kórlapon át az állítható ágyig, asztalkáig, szemetesvödörig minden van, hanem a tizenkét nap történéseihez is minden szükséges tárgy pontosan megérkezik Rózsa Mami újabb és újabb látogatásaihoz kötve.

deszkaFotó: Matey István

A kellékek pedig megint humorforrásként is képesek funkcionálni, oldva a velük kapcsolatos esetleges feszültségeket is. Például a fiú szüleivel való súlyos konfliktusának ábrázolásához – akik Oszkár szerint gyávák, hiszen, amióta ő beteg, nem tudnak hozzá normálisan viszonyulni – a színészek két üdítős dobozt használnak. Az anya álszent könnyeinek kicsordulását a doboz tartalmának földre fröccsentése, a gyerekkel való szembenézés képtelenségét a doboz összegyűrése szimbolizálja. Vagy például Oszkár kórházban megismert szerelmét, Peggy Blue-t egy hupikék törpike jelképezi, utalva ezzel a kislány véralvadással kapcsolatos, bőrszín-elváltozást okozó betegségére. De számba vehetném itt a „százhúsz év” bármely szereplőjét, egytől egyig mindegyik jelképes megformálásához érkezik itt a fent említettekhez hasonlóan egy-egy találó rendezői fogás, amelyek segítségével az élet összes stációja – a kamaszkori szerelem, a házasság, a megcsalásra való hajlam, a kapuzárási pánik, az erőtlenséggel járó öregkor – valóban végigélhető lesz a fiú számára.

Az ittmaradó is belehal

Az előadás fent felsoroltakon túli nagy érdeme ugyanakkor a kendőzetlen őszinteség egy másik stációja is. A humoros, jelképes tárgyak bevetése, s ezzel az élet játékos végigélése azt is jelenti, hogy Oszkár valódi állapotát sem akarja palástolni az előadás. Ahogyan az élete napról-napra tíz évenként halad előre, a játékos öregedésével egyszerre fogy Oszkár valódi életereje is, úgy, hogy a kezelés miatt a már csak pár szál megmaradt haja is teljesen kihullik a végére. Amelynek utolsó szálát – amikor a gyermek nem veszi észre – Rózsa mami egy papír zsebkendőbe csomagolva elteszi emlékbe.

Ez pedig már ismét Rózsa mami őszinteségsíkját is érinti, aki önmaga előtt nem akar és nem is tud játszani: miközben átsegíti kis barátját a túlvilágra, Kubik Anna érzékeny játéka azt is képes velünk érzékeltetni, ahogyan ez az asszony lelkileg belehal a gyermek elvesztésébe. Ennek láttatására ismét kiváló megoldás a rendező részéről az, hogy amikor egy-egy nap véget ér, a színpad másik sarkába épített parkszerű képződménybe visszahúzódva az asszonynak lehetősége nyílik egyedül összegeznie magában az Oszkárral történteket. S ott élheti meg a gyermek előtt humorral, játékossággal elfedett fájdalmát is. Amit persze a gyermek érzékel, de kettejük kapcsolata nem a fájdalom és a félelem kimutatásáról szól. Hanem egymásról, az odafigyelésről és szeretetről. Az elmúlás tényének hátterében az élet utolsó napjainak megszépítési lehetőségéről. A menthetetlenül beteg gyermek játék és humor általi megmentéséről. Hogy azután a halál is gyönyörű, felemelő jelenetben érkezhessen Oszkárhoz, Rózsa Mami őszinte könnyeivel karöltve.

Gyürky Katalin


Az alkotók

Rózsa Mami: Kubik Anna

Oszkár: Rózsa László

Fordította: Pallai Mara

Díszlet- és jelmeztervező: Mihac Gábor

Dramaturg: Pallai Mara

Rendezőasszisztens: Laczó Zsuzsa

Rendező: Tengely Gábor