A Magyar Kultúra Napja margójára…

Szeretem az ünnepeket, mert kiemelnek minket a mindennapokból és időt adnak nekünk arra, hogy az Élet lényegével foglalkozzunk. Jantyik Zsolt írása.

A Magyar Kultúra Napját 1989 óta ünnepeljük meg mi magyarok, bár az is igaz, hogy nem mindenkinek ünnep ez az alkalom, egyszerűen sokan nem is értik, miért is kellene évente akár csak egyszer is megünnepelnünk ezt a mi saját magyar kultúránkat?

Például, hogy többet tudjunk, tartsunk és higgyünk magunkról. Kezdjük csak a Himnusszal. Pontosabban talán egy apró érdekességgel belőle. Ha megkérünk valakit, hogy kezdje el szavalni a költeményt, odáig lazán eljut mindenki, hogy „őseinket felhozád Kárpát szent bércére / általad nyert szép hazát Bendegúznak vére”. Ám, ha rákérdeznénk, hogy vajon ki volt Bendegúz, nos, azzal már vannak problémák. Sokféle válasz érkezik, a legkedvesebb nekem, mikor azt felelik, hogy az Indul a bakterház főszereplője… Igen, sokan nem tudják, ki volt Bendegúz. Tényleg, ki volt? Nem csigázom tovább – Attila hun király édesapja volt. Na, bumm! Ha hun volt, akkor mit keres a „magyar nép vérzivataros századaiban”? Vagy a magyarok is hunok? Nem véletlen félreértés tehát, hogy a nyugati népek Hungáriának nevezik ma is hazánkat? Erről most nem beszélnék, az viszont tény, hogy a Himnusz keletkezésének idején a hun-magyar folytonosság magától értetődő tény volt – szinte egy másik identitás. Elmondhatjuk tehát, hogy a Magyar Kultúra Napja egyben a magyar identitás, hovatartozás napja is.

„Kölcsey Ferenc ezen a napon 1823-ban tisztázta le nemzeti imánk, a Himnusz szövegét, erre emlékezünk” – szól a hivatalos indoklás. Az indok tehát ez. A lényeg pedig az, hogy amikor a magyar kultúrára emlékezünk – magunkat, saját valónkat, lényegünket ünnepeljük! Miről is van szó?

Mai világunkban egyforma lakóparkok, terek, ingyen wi-fis bevásárló központok, autópályák, s a járművet, embert egyaránt kiszolgáló egyen-egységek vesznek körül bennünket. Megkérdezem: ha véletlenül – teljesen véletlenül –, innen egyszerre eltűnnénk mindannyian, mi, magyarok, vajon az utánunk jövők miből tudhatnák meg, hogy volt itt előttük pár évezredig egy nép, aki nemzetnek tartotta magát és az volt a neve, hogy magyar?

Az egyformaság egyen-sivatagában minket, magyarokat bizony a különösségünk különböztet meg másoktól. Különbözik a nyelvünk, a fizimiskánk, a lelkiségünk, az ételeink, italaink íze–zamata, az épületeink formája, nálunk még a folyóink is más csendességgel üzennek nekünk, s mindenkinek, aki meghallja ezt a csendet…, mert ez a hely Magyarország, és ezt a helyet a magyar kultúra határozza, teszi meg magyarrá. A kultúra tehát a társadalom azon speciális szövedéke, ami egyrészt összetartja a társadalmat, másrészt meg is határozza azt! Könnyen belátható ezek után, hogyha ez a szövedék nem lenne – magyarként mi sem létezhetnénk. Minden volt és jövőbeni döntéshozónak tudnia kellene, vagy kellett volna tudni, hogy amikor a magyar kultúrától vesz el ilyen-olyan indokkal anyagi forrást, akkor nem tesz egyebet, mint így vagy úgy, de saját és az egyetemes közös jövőnk identitását számolja fel.
Jártomban-keltemben egyszer elvetődtem Kányádi Sándor bácsi falujába, Nagygalambfalvára, ahol, mint tudjuk, „még a sár is tiszta”… A helyi lelkésztől tanultam egy kis székely mondókát: „Megyek a hegyen, lábujj-hegyen, / Hogy hamarabb legyen, / Hogy a medve meg ne egyen!”

Ahogy ezt megértettem, rájöttem, hogy mindenkinek megvan a maga medvéje. Van, akinek több is van. S ahogy az embereknek megvan a maga medvéje, úgy van a népeknek, nemzeteknek is. Akkor ehhez a mondókához kerítettem néhány sort, hogy mindenki megértse, aki olvassa, hallja, hogy: csak együtt fogjuk tudni legyőzni azokat a medvéket és csak együtt tudunk fölmenni arra a hegyre, ahová az is vágyik, aki nem tud róla!

A Magyar Kultúra Napján kívánok mindenkinek szép ünnepet és jó egészséget a 225 éve született Gróf Széchenyi István szavaival: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.”

– Jantyik Zsolt, a Debreceni Művelődési Központ igazgatója –








hirdetés