„A lelkeddel hallod a szeretet szimfóniáját”

Akt.:
A debreceni Nagy Istvánné október 21-én 95 éves lett
A debreceni Nagy Istvánné október 21-én 95 éves lett - © Fotó: Matey István
Debrecen – Nagy Istvánné Ági nénit kilencvenötödik születésnapja alkalmából köszöntötte otthonában szerdán Türk László önkormányzati képviselő és Siposné Hüse Judit, a polgármesteri hivatal szociális osztályának munkatársa. Családja is összegyűlik majd, lánya, két unokája, s két dédunokája körében vágja fel a hatalmas tortát, melyet régi barátjuk készített számára.

– Biztos sokáig fogok élni, mert olyan kedvesen köszönt mindenki- nevet a kilencvenöt éves Ági néni, a sokadik jókívánságot fogadva. Mindannyiunknak reménység, hogy ennyi idősen úgy érzi, a hosszú élet még csak ezután kezdődik. Szeretettel mutatja a nyugdíjasklub ajándékát, egy fotóalbumot, amelyben összegyűjtötték az őt ábrázoló fotókat. Van belőlük elég, Ági néni már majdnem harminc éve tag. Ez a dédunokáknak is örök emlék lesz- mondja.

– Édesanyám mindig azt mondta, majdnem a cukorrépaföldön születtem – csap bele Ági néni, s látszik rajta, várja a hatást. Az nem is marad el, mindenki kacag, és nem utoljára, Ági néninek van humora.

– Szegények voltunk, nagyapám, édesapám az első világháborúban harcoltak, és mikor hazajöttek, kaptunk földet, akkor építettek egy szoba konyhát, oda költöztünk, Nagyapám betegen jött haza, nem tudott dolgozni, édesapám munkálta a földet, úgyhogy kilenc éves koromban már én is lovat vezettem, ekekapáztuk a kukoricát, gyűjtöttünk, hordtuk a rudast. Így éltem én az életet. Aztán iskolába kerültem, pedig még nem töltöttem be a kort, de azt akkor senki sem nézte. A következő március tizenötödikén már én szavaltam verset a tanári asztal tetején, a nemzeti ünnepen – máig emlékszik a versre, mi is meghallgathatjuk.

k8Fotó: Matey István

A versmondás végigkíséri az életét. Szívesen hallgatja a szavaló gyerekeket, s örül a lelke, mert egyik dédunokája már biztosan örökölte tőle a versmondás szeretetét. Ági néni az elmúlt szombaton az idősek ünnepén is szavalt a Szent István templomban. Nagyon szép ünnepi alkalom volt, aminek végén kigyalogolt az első padig, kért egy percet, s meglepetésként, a beálló csendben elmondta a verset a szeretet szimfóniájáról. Másnap pedig, a mise után Ági nénit lepték meg egy születésnapi köszöntővel.

– Kaptam virágcsokrokat, ajándékokat, annyira megható volt! Egyik percben sírtam, mert nagyon fáj, hogy a férjem harmincöt éve meghalt, hatvanegy évesen. Milyen szép volna, ha csak… – nem fejezi be a mondatot.

Tizenöt éves volt 1938-ban, mikor megismerte férjét. A fiatalember 1947-ben jött haza a hadifogságból, s Ági néni várta. 1948-ban esküdtek meg, s azt mondja, nem is ment volna férjhez talán soha, ha vissza nem jön. Az unokák is annyira kötődnek a nagypapához, hogy a szekrényben őrzik a motorosdzsekijét.

Ági néni és a férje gyerekkorukban csak hat osztályt jártak ki a háború előtt, végül harminc év után járták ki s hetedik-nyolcadikat. – Nagyon szerettem volna polgáriba menni, kitűnő tanuló voltam mindig. Az uram a vízügynél dolgozott, tolta a követ, de tanult a munka mellett, és végül építésvezető lett – mondja büszkén.

Egész életében kertes házban élt, nem is tudna mást elképzelni. Most is tevékenykedik kint és bent, – együtt sütötte lányával az ünneplésre szánt rengeteg finomságot, s várja két unokáját és két dédunokáját, – templomba megy, figyeli az embereket, a világot. Nem igazán érti, miért kérdezzük, hogy egyedül jár-e a nyugdíjasklub összejöveteleire. Természetesen egyedül jár, buszra száll, csak az jelent neki nehézséget, ha messzire kell lépnie a járdára leszálláskor. Ilyenkor megjegyzi: hát tudok én repülni? Szerintem igen.

PtkI