A lelátón jók leszünk

A lelátón jók leszünk
© Fotó: Derencsényi István
Sok kudarcot és sikert megérve már nem azzal a feszült izgalommal várom aranylábú fiaink bemutatkozását, mint az 1978-as argentínai vagy az 1982-es spanyolországi világbajnokság előtt, de még az 1986-os mexikói előttihez sem tudom hasonlítani az érdeklődési küszöböm. Égerházi Péter írása.

A sorban egyetlen Európa-bajnokság sem szerepel, mert leszámítva az 1972-es belgiumit, nincs mire emlékezni, mármint magyarként. Hogy most mégis illene lelkesebb sorokat verni a klaviatúrába? Lehet, de 1978-ban volt két világklasszisunk, Törőcsik és Nyilasi, ’82-ben fantasztikus összecsapások után (a népstadionbeliken ott szurkoltam) jutottunk ki Spanyolországba; Mexikó előtt pedig brazilostul vertük a fél világot, mégis, meddig jutottunk! Azóta meg semmi, hát ez tesz engem óvatos duhajjá. Ráadásul, ha a Norvégia elleni két pótselejtezőt kivesszük a kalapból, akkor nem árt két lábbal a földön járni. Milyen érdekes a sors, mert lehet, válogatottunk az említett világversenyeken sokkal nagyobb sansszal indult a mostaniaknál, a lelátón viszont borítékolható volt a vereség bárki ellen. Most éppen fordított a helyzet, a pályán túl sok jóra nem számíthatunk, ám a 44, illetve 30 évi hiányzásunk alatt felcseperedett, majd férfivá érett, sikerre kiéhezett drukkereink teljesítménye ott lesz a legjobbak között. S talán ez lehet az a plusz, amivel a csapat is átlépheti a saját árnyékát.

– Égerházi Péter –








hirdetés