A közönség hosszú távon kilöki magából a hamisságot

Lukács László
Lukács László - © Fotó: HBN arhív
„Nem akarunk okosabbnak tűnni, mint amik vagyunk, de butábbnak se.” Interjú Lukács Lászlóval, a 25 éves Tankcsapda zenekar énekes-basszusgitárosával.

Bár személyesen csak egyszer beszéltünk, sok évvel ezelőtt, és nem emlékezhet rám, fél órával az interjú előtt felhív, előre elnézést kérve, mert késni fog. Megérkezve lehuppan. Kávéval kínálom, mire felpattan és bár szívesen kitölteném neki, megelőz. Nevet: – Anyukám azt mondja, ami ingyen van, azt el kell fogadni.

Az Üllői Úti Fuck frontemberétől olvastam egy interjúban, hogy a PG-Csoportos időszakodban azt mondtad, öngyilkos leszel, ha nem tudsz létrehozni egy bandát. Erre a konokságra mennyire volt szükséged a Tankcsapda 25 éve alatt?

Lukács László: A Csapdát megelőzően a PG-Csoportban játszottam 3-4 évig. Egy alkalommal, éjszaka Budapestről jöttünk haza vonattal. Akkor még nem volt Intercity, az út vagy négy órán át tartott, jól be is csápoltunk. Kétségtelen, ré­szegen arról beszéltem Jantyik Zsoltéknak (a PG-Csoport énekese, szerzője – a szerk.), hogy higgyék el, én egyszer csinálni fogok egy tuti zenekart, ami be fog futni. Ha ez nem így lesz, inkább haljak meg, mondtam, de ne kelljen megélnem, hogy az álmomat nem tudom beteljesíteni. De az öngyilkosság gondolata sosem foglalkoztatott. Egy húszas éveiben járó rock and roll zenészre inkább az ösztönösség jellemző mint a tudatosság. Magam is buliról bulira csöppentem, néha azt sem tudtam hol vagyok, hogy került mellém az a csaj… Igaz, az már a Tankcsapda megalakulásakor világos volt, honnan hová akarunk eljutni. Ez akkor is igaz, hogy ha a ‚89-től ‚99-ig tartó időszak az előbb említett ösztönösség jegyében telt. 2000-ben változtunk munkaszemléletben, onnantól sokkal inkább építettünk a tudatosságra. Hozzáteszem, a dalszerzés a mai napig ösztönös. Nem tudunk tekintettel lenni arra, hányadik másodperben jöjjön a refrén, milyen tempójú legyen, milyen szavakból álljon.

Huszonöt év alatt megvoltak a hullámvölgyeink, de a feladás gondolata sosem fogalmazódott meg. Egy-egy tagcsere krízishelyzet volt a zenekar és ilyen formán az én életemben is, még ha alkotói válsággal nem is jártak. Ilyenkor azért megtörtént, hogy a súlyos döntést követően nem tudtam, hogyan lesz, csak azt, hogy hogyan nem lesz! Mielőtt bárki azt hinné, hogy a világ Lukács körül forog, leszögezném, a Tankcsapda mindenkori felállása alapvető befolyással bírt a zenéjére, hiszen a tagokkal oda-vissza inspiráljuk egymást. Szólókarrierre sosem vágytam, a mai napig abban hiszek, hogy ha együtt csinálunk valamit, az sokkal több, mintha egyedül „kínlódnék”.

HBN–RaL

A teljes interjút a Napló szombati számában olvashatják el.








hirdetés