“A közönség egy rétege igenis igényli a hagyományos színházat”

Akt.:
Csikos Sándor
Csikos Sándor - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Beszélgetés Csikos Sándorral, aki a legtöbbször játszotta Lucifert.

Színész, művésztanár, 24 éve tanít az Ady Endre Gimnáziumban – a Színházművészeti Egyetemre évente felvett hallgatók jelentős számban innen kerülnek ki. Tanítványai voltak: Eszenyi Enikő, Varga Mária, Szarvas József, Polgár Csaba, Keresztes Tamás, Szabó Máté. (Néhány, általam ereklyeként őrzött, 1970-es évekbeli műsorfüzet társaságában idézzük fel Csikos Sándorral a „régi, szép időket”.)

Most kaptad meg az Aranydiplomát, és a 34. évadodat töltöd a Csokonai Színházban. Beszéljünk a kezdetekről…

Csikos Sándor: Pesten az Irodalmi Színpadon (a Radnóti elődje) voltam éppen szerződésben, amikor Szász Károly hívott Debrecenbe. Örömmel jöttem, hisz sem a város, sem a színház nem volt előttem ismeretlen. Az 1972-es évadot itt kezdtem, mindjárt főszereppel: T. Williams Orpheus alászáll című drámájában játszottam Valt, a Mr. Kígyóbőrt. De nem ekkor léptem először a színházba, hanem még nézőként, 1958-ban: ott ültem a földszinti bal oldalon – a nézőtér akkor másként volt taglalva –, és a Varázsfuvolát láttam. A zene, a játék engem is elvarázsolt azóta is kedvenc operám.

Ezek az élmények is inspiráltak, amikor a főiskolára jelentkeztél?

Csikos Sándor: A Fazekasba jártam, ahol akkor nagyon intenzív diákélet folyt. Volt önképzőkör, és színjátszó kör, melynek egyik foglalkozására például Major Tamást hívtuk meg. A színház két rendezője – Thuróczy György és Fényes Márta – rendezett az iskolában. Negyedikes voltam, amikor Márta néni irányításával játszottuk Max Frisch: És a holtak újra énekelnek című igen szép darabját, amiben nagy sikerem volt. Az első elismerő kritikát éppen a Naplóban írták rólam. Statisztáltam is a színházban, és a színészek – Dégi István, Holl István, Szabó Ildikó, Bángyörgyi Károly – rábeszéltek, próbáljam meg a főiskolát.

Hogyan zajlott abban az időben a felvételi?

Csikos Sándor: Akkor, 1960-ban 2400-an (!) jelentkeztek a főiskolára. Kerületekre volt osztva az ország, így például Miskolc, Szeged, Debrecen színházaiban folyt az első felvételi. Én tehát itt felvételiztem a ballagást követő vasárnap. A második és harmadik vizsga már a főiskolán volt. Béres Ili, Halász Jutka, Tordai Teri, Izsóf Vilmos lettek volna osztálytársaim, de a sikeres felvételi ellenére – származásom miatt – egy évet ki kellett hagynom: segédmunkásként dolgoztam a Titásznál. 1961-ben, amikor már enyhült a kommunista szigor, kerültem a főiskolára.

Később miért adtad fel a pesti szerződésedet a debreceniért?

Csikos Sándor: Láttam a kollégákat, akik számolták: néhány nap film, tévézés, meg rádió, szinkron – és valahogy összejön a megélhetés. Én játszani akartam, nagy színházban, jó szerepeket, hiszen ezért jöttem erre a pályára. Nagy szerencsém, hogy ez itt, a Csokonai Színházban megadatott nekem. Bár nem itt születtem, mégis úgy érzem, hazajöttem Debrecenbe. Ez a város nekem iskolát, színházat és otthont adott, befogadott. Én pedig minden energiámmal szolgáltam, és a város hálás is ezért. Két ízben Csokonai-díjat kaptam, 2010-ben pedig Pro Urbe-díjat.

Az elmúlt időszakból mire, kikre emlékszel szívesen?

Csikos Sándor: Fiatal csapattal kerültem ide, az nagyon szép időszak volt, hatalmas lendületet adott a színháznak. Jött rendező is velünk: Nagy András László. Itt találkoztam Ruszt Józseffel és Lengyel Györggyel. Emlékezetes számomra kettejük rendezői munkássága. Lengyel György koncepciója évadokra szólt: Mozart ciklus, határon túli irodalom (Sütő, Tamási, Székely János), vagy az orosz klasszikusok. Nagyon kedves vagy, hogy elhoztad ezeket a régi műsorfüzeteket, jóleső nézegetni, visszaidézni a múltat, szerepeket. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen az emberiség legjobb szellemeinek társaságában tölthettem az életemet. Szophoklész, Shakespeare, Moliere, Schiller, Csehov – kivéve a Manót – minden nagy darabjában játszottam főszerepet. Aztán az amerikaiak: O’Neill, Williams, Miller stb. és persze ott volt a magyar dráma és költészet. Játszottam Bornemisszát, itt Debrecenben Ruszt rendezésében Csokonait: Tempefőit és Karnyónét, – Teleki Pált, Illyést, Németh Lászlót, Szakonyi Károlyt és a mai magyar szerzőktől egész sort. Kiváló tanáraim voltak, Simon Zsuzsa, Gáti József, Vámos László, és a későbbi művésztársak, akiknek partnere, kollégája, barátja lehettem, ők voltak a színház „nagy gárdája”: Sárosdy, Gerbár, Lontay Margit, Novák István, Oláh György, vagy a közeli barátaim, Simor Ottó, Kóti Árpi. Barátságok után nem futottam, csak beszélgettünk, s eközben kiderült, sok mindenről azonos módon gondolkodunk, így kialakult a közös nyelv. Dicsekvésnek tűnnék, ha azt mondanám, hogy Szabó Magdával barátságban voltam, de megtisztelt azzal, hogy minden szerepemről, rendezésemről, s az ő életéről is sokat beszélgettünk. Nagyon elismerő mondatokat írt rólam, például: „Igazi élettere a magyar történelem ihlette drámairodalom. Az az érzésem, színpadon soha senki olyan természetesen nem élte át az elmúlt évtizedeink, és századaink problematikáját, sem személyes, sem nemzeti vonatkozásban, mint ő.” Szerettem a drámáit, minden darabjában játszottam, kettőt rendeztem is: a Kígyómarást és a Régimódi történetet. Közvetlen baráti kapcsolatban vagyok Szakonyi Károllyal is. Vidnyánszy Attila ideadta a színházat a 70. születésnapomon, Szakonyi Károly megtisztelt azzal, hogy vezette a beszélgetést a főiskolai osztálytársaimmal, s az adys növendékeimmel. Máig meghatódok, ha arra gondolok, vastaps fogadott a színpadon. Említhetném Hubay Miklóst, sokat verseltünk együtt – többször vacsorázott nálunk, szerette Cila húslevesét, és a debreceni töltött káposztát. Borbély Szilárdra is szívesen emlékszem, közösen írtuk, szerkesztettük a Dea Debrecent (műfaját nehéz meghatározni), melyből sikeres, formabontó előadást rendeztem. Megdöbbentett a halála.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Az adys diákoknak te amolyan Montágh Imre vagy (kinek emlékére Tiszta beszédért díjat is alapítottál), azaz nagy elődödhöz hasonlóan beszédtechnikát és versmondást tanítasz.

Csikos Sándor: A főiskolán Fischer Sándor tanította a beszédtechnikát, a művészi beszédet, a versmondást pedig Gáti József. Negyedéves koromban találkoztam Montágh Imrével, Rencz Antal hívta ide őt a Színjátszó Stúdióba. Akkoriban jelent meg a beszédművelésről szóló Tiszta beszéd című könyve. Ebből a három módszerből gyúrtam össze a saját tanítási metódusomat.

Gondolom, szívfájdalmad, hogy manapság kiveszőfélben van a versmondás. Régen a televízióban gyakorta láthattunk-hallhattunk neves színészek tolmácsolásában verseket. A mai fiatalok viszont alig ismernek költeményeket.

Csikos Sándor: Van pozitív példa is: az adys drámatagozatos növendékek szeretnek verset mondani, sőt írnak is! Kétségtelen, hogy a költészet ázsiója nagyot zuhant. Annak idején a könyvnapokon kapott honoráriumomat könyvekre költöttem. Ám ha a könyvhét előtt nem mentél oda a sátorban ülő ismerőshöz, hogy tegyen félre mondjuk egy Csoóri, Nagy László, vagy Weöres-kötetet, akkor nem kaptál, mert azok az első nap elfogytak! Azért, mert a költészet nyelvén szóltak mindennapi gondjainkról. Erre mondta Illyés, hogy „szívnémaságra születünk”, de helyettünk a költő „kizengi” a bajainkat

Véleményed szerint politizálhat-e a színház?

Csikos Sándor: Kétségtelen, hogy a színháznak reflektálnia kell a valóságra: a darabválasztás is politizálás. A politika színtere a parlament – és sajnos, az utca is. De minek menjek színházba, ha ott is ugyanazt látom, mint az utcán? Nem véletlen, hogy éppen most vettük újra elő a Segítsd a királyt! című Ratkó József művet, melyet csak tizenvalahányszor játszottunk. 30 év Csipkerózsika-álmából sikerült feléleszteni ezt a felelősséggel, aggodalommal és reménységgel megfogalmazott költői darabot, melyet Nyíregyházán játszottam, itt pedig rendeztem. Nagy sikere volt, főleg az érettebb korosztály körében, akik azt mondták: köszönjük művész úr, ilyet kellett volna már régen játszani, örülünk, hogy bemutatta a színház. De ez nem direkt politizálás, inkább moralizálás.

Soha nem értettem az olyan, egyes rendezők által művészinek tartott kísérletezéseket, amelyek következményeként a közönség egy része feláll, és elmegy a szünetben.

Csikos Sándor: A közönség egy rétege igenis igényli a hagyományos színházat, erre a Régimódi történetet hoznám példaként. Úgy gondoltuk Gyarmathy Ági díszlet-és jelmeztervezővel, hogy legyen ez úgymond hagyományos színházi előadás, azaz a bebútorozott színpadon szép, korabeli ruhákban jelennek meg a színészek, és eljátszanak egy emberi történetet. Ezt a színészek is nagyon szerették, s a közönség is igen hálás volt érte, felállva tapsoltak, alig tudtunk lemenni a színpadról az előadás végén, amely harminchatszor ment. A közönség eme igényét nem szabad lebecsülni. Azt gondolom, hogy ebben a műsorpolitikában egy ilyen előadásnak helye van. Minden nagy történelmi intézménynek a jelszava: hagyomány és megújulás – tradíció és kísérletezés. A színházban hagyománya volt a kortárs drámák bemutatásának: Parti-Nagy, Garaczi, Darvasi műveire gondolok, amelyeket Pinczés Pista rendezett.

Szerinted az operettnek van még létjogosultsága?

Csikos Sándor: Van. Nem nagyon szerettem az operettet, de mikor Debrecenbe kerültem, a Sybillt láttam, amiben Simor Ottó barátom volt a nagyherceg. Akkoriban még volt opera- és operett társulat: primadonna, bonviván, táncoskomikus, szubrett, és tánckar. Ma már mindez nincs, tehát nagy nehézségekbe ütközik egy operett színpadra állítása. Játszottuk például a Marica grófnőt operettszínházi vendégművészekkel, de egyeztetési problémák miatt nagyon korlátozott számban. Úgy gondolom, hogy a közönség egy része igényelné az operettet, annak létjogosultsága van, ha nívósan csinálják. Nagy siker volt a Légy jó mindhalálig előadása az adys diákok és művésztanárok közreműködésével, melyet az érdeklődésre való tekintettel még mindig játszhatnánk.

Milyen ajándékokat adott, milyen fordulatokat hozott ez a pálya az életedben?

Csikos Sándor: Nem sóvárogtam szerepek után, mert a pályán azt tapasztaltam, hogy a nagyon áhított szerepekből lehetnek nagy bukások is, azonban olyan ajándékokat adott nekem ez a pálya, amelyeket nem is vártam. Hát hogy képzeltem volna, hogy minden Csehov darabban játszom, a magyar irodalom jeleseivel találkozom, Madách drámájában Lucifert játszom. De mondok erre egy példát: főiskolásként ott ültem a később felrobbantott Nemzeti Színház nézőterén az ötszázadik Az ember tragédiája előadásán. Nem gondoltam volna, hogy e mű 1500. előadásán én játszom majd Lucifert. A régi Nemzeti Színházhoz kapcsolódik az az emlékem is, hogy amikor már kiszedtek ajtót-ablakot, és ott állt az épület kizsigerelve, egy vasárnap délután Avar Pista barátommal bementünk a színpadra, ahol már por borított mindent, de a kiszedett ablakokon át besütött a nap, s csak álltunk ott, és könnyeztünk mind a ketten. És hát hadd mondjam el, hogy én vagyok az a magyar színész, aki a legtöbbször játszotta Lucifert, itt Debrecenben negyvennél többször, a pesti Várszínházban kilencvenszer – ennyit még Major Tamás sem játszotta, mert Rákosi betiltotta az előadást.

Jelenleg min dolgozol?

Csikos Sándor: Most éppen indulok a színházba, ahol három kolléganőm: Szabó Ildikó, Tímár Éva és Nagy Anna visszaemlékező beszélgetését vezetem.

– Kenyeres Ilona –


Névjegy

Csikos Sándor színész, rendező, tanár

  • 1941. október 28-án született Karcagon
  • A Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomázott 1965-ben
  • Több színházban dolgozott: Miskolci Nemzeti Színház (1965–1969), Irodalmi Színpad (1969–1972), Kisfaludy Színház, Győr (1974–1975), Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (1984–1993, három éven át igazgatóként), Csokonai Színház (1974–1975, 1975–1984, 1993– )
  • Elismerések: Jászai Mari-díj (1987), Kazinczy-díj (1995), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2004), Pro Urbe-díj (2010), Érdemes művész (2012), kétszeres Csokonai-díjas
  • A debreceni Ady Endre Gimnázium tanára (1994-)








hirdetés