A korlátozott tudatállapot veszélyei

Akt.:
A korlátozott tudatállapot veszélyei
© Fotó: Matey István
Debrecen – A Csokonai Színház március 1-jén mutatta be a darabot Szabó K. István rendezésében.

A 20. század közepén Max Frisch a középkori moralitásokból ismert, mindenki, bárki jelentésű Jedermann szóból az általános emberi ostobaság kifigurázásának céljából alkotta meg a maga Biedermannját s annak gyújtogatókkal való tragédiáját. Arra, hogy a svájci író egyébként a nácik okozta világégésre figyelmeztető s e veszélyeztetettséget fel nem ismerő kisemberről írott darabja mennyire aktuális ma is, Szabó K. István Csokonai Színházban bemutatott Biedermann és a gyújtogatók-adaptációja a kiváló példa.

Az aktualizálás miatt

Amíg a Frisch-darab keletkezésekor a Biedermann házát (is) veszélyeztető gyújtogatókat egyértelműen a német nemzetiszocialistákkal lehetett azonosítani, Szabó K. István aktualizáló adaptációja inkább a mai társadalom jóléti, már-már a tunyaságig menően jóléti állapotának veszélyeire hívja fel a figyelmet.

Biedermannak ugyanis – akinek dúsgazdag hajszesz-kereskedőként mindene megvan: háza, pénze, családja – épp az anyagi biztonsága, azaz a gazdagság „agymunkát” elnyomó, a gondolkodás kényszerét háttérbe szorító állapota okozza a tragédiáját. Ezért a házába érkező, magát hajléktalannak mondó egykori díjbirkózó, Schmitz, azaz Szepi (Herczeg Tamás), valamint a társa, az állástalan pincér Eisenring (Janka Barnabás) minden további nélkül befészkelheti magát Biedermann padlására, aki a korlátoltságánál fogva még akkor sem hajlandó bennük a gyújtogatókat meglátni, amikor benzinnel teli hordókkal pakolják tele lakása felső szintjét.

Fotó: Matey István

A gazdagság „mindent visz”

Szabó K. István jólét okozta tragédia koncepciójához rengeteget tesz hozzá a díszlet, a jelmezek, valamint a zene is. Az erdélyi kötődésű rendező most is a számára már „jól bevált” román alkotógárdával dolgozott együtt annak érdekében, hogy a lehető legplasztikusabban láttassa a dúsgazdag, de buta kisember sztereotip tragédiáját, egyben paródiáját a színpadon.

A Janis Vasilatos tervezte minimalista stílusú lakásbelső, hozzá a giccses, a pénzben úszó család tagjainak mérhetetlen ízlésficamát tükröző jelmezek (Florina Vasilatos alkotásai), valamint az Ovidiu Iloc szerezte, szarkasztikus hangulatot árasztó zene mind-mind felerősíti azt az iróniát és kifigurázást, amellyel Szabó K. István rendezése a Biedermann-félék felé fordul. A darabban ugyanis – ostobaságánál és struccpolitikájánál fogva – nemcsak Biedermann „nem látja a fától az erdőt”, hanem a legalább annyira stupid felesége, Babette (Oláh Zsuzsa kiváló alakításában) sem. Ő is behódol az érkezőknek, főleg Szepinek, akit, gyermektelen asszonyként, életének ezt a hiátusát kitöltendő, értesülvén a férfi „tragikus gyermekkoráról”, már-már anyai oltalmába vesz, amelyet a darab egyik remek és feledhetetlen „túlsózott lágytojásos” jelenete a találó „só se róla” szófordulattal megspékelve érzékeltet velünk.

Fotó: Matey István

Nyelvi bravúrok

Ha már a szófordulatoknál tartunk: Szabó K. rendezésének Parti Nagy Lajos friss fordításával és Adorján Beáta dramaturg hathatós közreműködésével az is az érdeme, hogy a Frisch-dráma eredeti, helyenként avíttos szövegét is modernizálta. Ez nemcsak az egyes szavak mai fül számára befogadhatóbbra cserélésében nyilvánul meg (például abban, hogy Szepi a teketóriázás szó helyett a felhajtás kifejezést használja a vendéglátásakor, vagy abban, hogy a drámában szereplő istenítélet szó a színpadi adaptációban – ismét a jólétből fakadó veszélyeztetettségérzetet erősítendő – az isteni élet kifejezésre rímel), hanem a tűzoltók kórusából kivált karvezető, Feuerleiter (Kéringer László) dalszövegeinek a szinte teljes megváltoztatásában is. A már a kiváló jelmezének köszönhetően is a szarkasztikus hangulatot erősítő, időről időre dalra fakadó karvezető által énekeltek ebben az átiratban még egyértelműbbé teszik Bie­dermannék gyújtogatókkal szembeni ostoba vakságát.

A csúcspont váltást is jelent

A házaspár vakságának csúcspontja a házukba befogadott gyújtogatókkal elköltött „utolsó vacsorájuk”. A Biedermann egyik fennen hangoztatott, de mindenféle komolyabb tartalmat nélkülöző elve, az „osztálykülönbségek felszámolása” érdekében puritán körülmények között felszolgált vacsora (ahol – nyilván tudat alatt – de épp a leginkább éghető kellékeket, a terítőt és a szalvétát utasítja vissza Biedermann), a szemfényvesztésnek, egyben véleményem szerint a darabnak is a csúcspontját jelenti. Schmitz itt ugyanis a korábbi munkahelyeire, „a porig” égett cirkuszra, majd színházra jellemző „mutatványaival” végképp a szemmel látható valóság fölé/mögé/mellé emeli a házaspárt. Ráadásul, miközben kísértetet játszik, s a házigazdák találgatják, hogy kit is idéz meg szellem formájában, a rendezés Biedermannék felszínes műveltségére is rávilágít. A Hamletre, a Kőszoborra való utalás mellett a Frisch-drámában nem szereplő, de itt a szövegbe emelt moralitásjáték-cím, az Akárki-tipp azért kiváló, mert ez nemcsak Bie­dermannék sznobizmusát láttatja, hanem ismét az általános emberi ostobaság bemutatásának szintjére emeli a szituációt. A csúcsjelenet pedig – a gyújtogatás bekövetkeztével – átvezet a darab utolsó, egyben teljesen más hangulatú részébe is.

Fotó: Matey István

A túlvilág

Ebből a szempontból teljesen hűen az eredeti darabhoz, mi is látjuk a színpadon azt a túlvilágot, ahová a házaspár a házuk leégése után kerül. Ekkor azonban mintha teljesen más színdarabba csöppennénk: a helyzet addigi abszurditását szürreálisba fordító rendezés, ha lehet, még szarkasztikusabb humorral adja tudtunkra a gazdag házaspár túlvilági vekengését: a mennybe kerülésük hitét, miközben minden, ami őket körülveszi, a pokol attribútumait tükrözi. S a jelmeztervező itt szintén remekel: az addigi gyújtogatók új, ördögi ruhába bújnak, az addigi cselédlány, Anna (Wessely Zsófia) hatalmat tükröző ruhájában az ördög jobb kezét képviseli, s az első részben épp a Biedermann kapzsisága miatt öngyilkosságot elkövető Knechtling (Miske László) pedig az alvilág urává változik, s „miheztartás végett” jelenik meg a színpadon. Miközben a fekete zsákba(!) bújtatott Biedermann házaspár a helyzet súlyosságát és súlyát itt se méri fel, kártérítést követel, s továbbra is folytatja vég nélküli, az ostobaságot, a civilizációs öngyilkosságba vezető stupidságot tükröző párbeszédét.

– Gyürky Katalin –


Az alkotók

  • Fordította: Parti Nagy Lajos
  • Biedermann úr: Garay Nagy Tamás
  • Babette, a felesége: Oláh Zsuzsa Jászai-díjas
  • Schmitz/Cerkóf: Herczeg Tamás m. v.
  • Eisenring/Belzebub: Janka Barnabás
  • Anna, cselédlány: Wessely Zsófia
  • A filozófia doktora/Az alvilág ura: Miske László Jászai-díjas
  • Feuerleiter: Kéringer László m. v.
  • Rendőr: Steuer Tibor
  • Özvegy Knechtlingné: Vékony Anna
  • Figura: Lezó Ádám
  • Tűzoltók kara: Györgyfi Zsolt/Radócz Miklós trombita, Kállai Tibor/Márton Levente kürt, Schuller Helmut/Molnár Márton tuba, Soltész Dániel harsona
  • Díszlettervező: Janis Vasilatos
  • Jelmeztervező: Florina Vasilatos
  • Zeneszerző: Ovidiu Iloc
  • Dramaturg: Adorján Beáta
  • Rendezőasszisztens: Ozoroczki Erika
  • Rendező: Szabó K. István