A költő emlékezete

Akt.:
Kegyetlen és megrázó metafora Vitézy László filmje, A fekete bojtár. Látlelet az utolsó szó jogán. Vagy a költőt idézve „vád”, amelynek peranyagában ott fénylik a napsütés és ott komorul az égiháború szürke-feketéje. Boda István írása.

Aztán a forgószélből száraz villámok cikáznak elő s egy szomorú sóhajból faragnak ki fejfát annak – vagy azoknak – az emlékére, akiknek csontjai szétszóródtak a puszta névtelen parcelláin. De mindannyiójuk emlékét megőrizve így vannak bejegyezve a halhatatlanságba: „Dús András juhász volt, / már fekete a képe / leásták pihenni / le a fák tövébe. Fiatal volt mégis / görbe volt a háta / Istenem magyar volt / szóljon, aki látta.” Mellesleg ez, mintha párhuzamos lenne azzal a kérdéssel, amit még Ady tett fel a század elején: Mit ér az ember, ha magyar? És maradjunk is a kérdés lényegénél: mit ér a költő ha? Mit ér, ha a bihari puszták ködéből jött, van egy tintaceruzája s versét papír híján a csizma szárára írja? Szálljál, pipám füstje, dohányom foszló ezüstje” – rója rá a belső rejtekhelyre s hogy az emlékezetből se fakuljon ki újból és újból megerősíti a betűket, a sorokat. Magának, az utókornak? Talán mindkettőnek, de leginkább szikár bizonyítéknak – hogy a film véghajrájára előre ugorjunk – leleplezni a gyilkosokat, akik szinte érzelemmentesen verik agyon s ássák el az anyaföldben sziket virágozni. A történet idillként indul. A szerelem közhelyével. A pásztorfiú s a pásztorlány szívdobogva találnak egymásra. Sorsuk egybefonódik. Boldogságuk beteljesül. Jancsi és Iluska? Aligha. A mese ékkövei itt túlságosan is rögből vannak. A természet színpada maga a táj valósága. Ők ketten lakják be maguknak, majd ábrándjaik hírnökeként már élet mozdul az asszonyka szíve alatt. Új távlat az ifjú férj jövő tervezésében, hisz arra ahonnan ő jött, csak az ő szava a hiteles bizonyíték. Emlékezetében minden költészet. Anyám balladát táncol – ködlik fel a múltból és már mondja is: Egyszer volt szép az anyám tánca, / mikor kendőjét gyepre hányta, / a Korhány vizénél Pusztapándon / s bokázó lába pásztortűznél, / öles apám örömére / szállt, mint az illat a virágon. S majd, hogy az ősi rítus teljes legyen: „Mikor a gyertyák porig égtek, / még anyám eljárta a végét: / egy szál virág körül koszorút táncolt … / A juhászok meg már csak nézték, / hogy az égen hold ballag át / és csodálja nagy, fehér szemmel / anyám lábán a balladát.” És gyászjelentésként a befejezés rendhagyó változata: egy Móricz novella leplezi le a tragikus titkot, ami ott, a kiégett tájak csöndjében megesett. Barbárok – mondja ki a bíró a végszót, mikor a mindvégig szikkadt pásztori közöny sem tudja letagadni, hogy ők ketten, a veres juhász meg a másik küldték halálba Sinka Istvánt. Holott irodalomtörténeti tény, hogy Sinka István ha nem is élt kimagasló életkort már hatvan éven felül volt, amikor visszament a délibáb csöndjébe a pásztorok nagy temetőkertjébe. S ezt Vitézy László ne tudná? Tudja. De, mint a fiatal József Attila Ady utóéletét számon kérve kérdezi: „Meghalt, hát akkor mért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is?” A közönyös utókor erre aligha adott, aligha ad választ.

– Boda István –








hirdetés