A költészet végein

A költészet végein
© Fotó: YouTube
Egy ország porába irom neved, szól a verssor egy ideje már Han Solo ajkáról is, egy, az interneten terjedő hang-kép montázsban, azta!, mi volt ez, Kosztolányi? – József Attila! – pontosítja a kapitány az olvadozó hercegnő tippjét. József Attila! – Fábián György jegyzete.



„Ilyen idős koromban én is írtam verseket…”, idézi fel önéletrajzában a költő, miket bökdöstek oda neki idősebb banktisztviselő kollégái.

Erről – vagy épp egészen másról – juthat eszedbe az az időszak, amikor deákkorodban rájössz: bizonyos rejtett csillagrendszerek csak a líra képleteivel írhatók le, a fizikusokéi csődöt mondanak. Így van ez évszázadoktól fogva, amióta segítségül hívjuk az érzések szóba öntéséhez az emberi közlésnek azt az oldalát, amelyben a nyelv építőkövei önnön fényükben ragyognak. Nem feleded ezt, akkor sem, amikor később talán már magad is alig veszel verseskönyvet a kezedbe, nemhogy saját kézzel fogj a húrok pengetésihez.

De vélhetően az a pillanat is beléd kövesül majd, amikor – szintén az említett rejtett csillagrendszerben – elérkezel a költészet másik végére. Amikor találkozol egy olyan érintéssel, vagy épp szuszogással, mely többet elmond, mint addig az összes iskolai szöveggyűjtemény. Ez a szavak nélküli vers állapota.

Fábián György








hirdetés