Novella: A kísértetvadász

Akt.:
Novella: A kísértetvadász
© Fotó: Fortepan
Debrecen – Ungvári Zsuzsanna írása.

Az elhagyatott családi ház düledező kerítésén egy megkopott apró fémtábla figyelmeztette az érkezőt: „Vigyázz, a kutya harap!”

– Ugyan, nem harap itt már régen senki – motyogta félhangosan Brenner Béla – legfeljebb csak huhog. A rozsdás zárban elfordította a tulajdonosoktól kapott kapukulcsot, majd nagy nyikorgás közepette szélesre tárta a kertkapu két szárnyát. Az udvart jó magasan felverte a gaz, de volt itt szemétkupac, némi tégla- és betontörmelék is. Béla kiválasztott két tégladarabot, melyekkel kitámasztotta a két kapuszárnyat. Miután ez megvolt, szemrevételezte a ház homlokzatát. A vakolat nagy darabokban hiányzott a falakról, és a két elülső ablak betört. A cserepek is jó néhány helyen hiányosak voltak a tetőn. Persze Béla tudta, hogy le fogják bontani a házat, és majd egy újat építenek a helyére. Az új tulaj viszont még a bontási munkálatok előtt szerette volna, ha Béla megtisztítja a házat és a hozzá tartozó kertet.

A júliusi Nap már jó magasan járt, mire Béla a helyszínre érkezett. Korán elindult pedig, de mivel nem járt még az ország ezen szegletében, először rossz helyen fordult le a főútról, aztán meg nem találta a házszámot. Dél körül akart végezni, de ez most már biztosan nem fog sikerülni. Még akkor sem, ha könnyű dolga lesz odabent.

A rekkenő hőségben Bélának patakokban folyt a hátán a víz. A dereka meg sajgott, s habár nem volt még öreg, – áprilisban töltötte be a negyvenhetet – mégis erős derékfájdalom kínozta. A derekára tette két tenyerét és jobbra-balra dőlve megpróbálta kirecsegtetni a gerincét. Miután a derekából pár apró roppanó hang jelezte, hogy valamelyest helyrekerültek a csigolyái, Béla jobban érezte magát.

Először úgy gondolta beáll az udvarra a kocsijával, de aztán meggondolta magát. Kiment az utcán parkoló Lada Nivájához és kipakolta belőle a munkájához szükséges holmikat. Egy piros, vaskos bőrönd-szerű műanyag ládát, ami eredetileg egy földmérő mérnöké volt, ő a műhold-vevő mérőműszerét tartotta benne. Béla műszereinek ideális volt ez a láda, belefért az ezorezonancia-mérő, a transzdetonátor és a médium-generáló berendezés is. Eszek persze roppant érzékeny műszerek, ezért Béla gondosan tárolta és szállította őket. A tároló ládába a műszerek alakjához passzoló hungarocell darabokat vágott, így kitöltve a fennmaradó helyet a táskában, nehogy az eszközök szállítás közben összeütődjenek, vagy ne adj’ isten, esetleg megsérüljenek. A szerkezetek Béla saját találmányai voltak, de a kivitelező is szintén ő maga volt. Sajnos nincsenek üzletek, sem webáruházak az efféle holmik árusítására. Ezt orvosolandó Brenner Béla megpróbálta szabadalmaztatni kísértet- és egyéb paranormális jelenségeket észlelő és mentesítő berendezéseit, de sajnos a Szabadalmi Hivatal mindannyiszor elutasította beadványait, ahányszor csak próbálkozott. Így aztán, ha feltalálóként nem is tudott érvényesülni, kísértetvadászként viszont mondhatni sikeres vállalkozást üzemeltetett.

Hat, vagy hét éve kezdte a vállalkozását. Eleinte csak kézen-közön adták az emberek a telefonszámát, de amikor egyre nagyobb lett az igény a kísértet-űzésre Béla csinált egy honlapot, ahol a potenciális ügyfél felvehette vele a kapcsolatot. Az oldal nagyszámú látogatónak örvendett már a kezdetektől, főleg, hogy Béla szívesen adott online tanácsokat szellem-, vízér, energia-mezők feltérképezése házilag, feng shui és ezekhez hasonló ügyekben is. S habár a tanácsadás nem volt kifizetődő, lévén, hogy ingyen volt, az oldalon lehetőség volt adományok felajánlására is, legyen az pénz, utalvány, élelmiszer, alkatrészek, bármi, amit az oldalra látogató fel tudott ajánlani. Volt, aki mozijegyet küldött, de olyan is akadt, aki egy disznótor után küldött Bélának kóstolót.

Brenner Béla jól elvolt ezekkel az adományokkal, amiket meglepően bőkezűen és rendszeresen küldtek kliensei. De házhoz is ment, ilyenkor azonban már pénzt kért a munkájáért. Bejelentett vállalkozása volt, és szórakoztató jellegű szolgáltatásként számlát is adott megrendelőinek. Azért ezen a címen állította ki a számlát, mert az önkormányzat illetékes osztálya csak erre adott engedélyt.

Nem volt ugyanis olyan kategória, amibe a Béla által nyújtott szolgáltatás – kísértetűzés, energiamezők megtisztítása és így tovább – beletartozott volna, így kénytelen volt ilyetén formán kiállítani az elvégzett munka után a nyugtát. Persze ez szinte minden esetben magyarázkodással végződött, de a megrendelők megértették, hogy a bürokrácia okán a NAV felé így kell eljárnia.

Egyébként a bevételei után becsületesen adózott. Brenner Béla nem élt ugyan nagy lábon, de a megkeresett pénz elég volt arra, hogy egy középkorú agglegény kényelmes életet éljen belőle.

Miután lezárta a Nivát, behordta a ház ajtajához a munkájához szükséges holmikat. A nagy piros műanyag táskát, egy kisméretű hűtőtáskát, amiben szendvicsek, ásványvíz és egy tábla csokoládé volt ezek persze nem a kísértetek, hanem éhség ellen voltak bekészítve. Aztán egy vászonból készült zsákot, amiben volt egy pöttyös gumilabda, egy citromsárga műanyag trombita és jó néhány papírzacskó.

Újra előkereste a kulcscsomót, melyen a kapukulcs is volt és kinyitotta a ház bejárati ajtaját. Odabentről hűvös, dohos levegő áramlott ki, és amikor megcsapta Béla orrát, elfintorodott.

– A penész nem tesz valami jót az asztmámnak – motyogta megint, majd a zsebéből elővette a Ventolin inhalátort és befújt egy adagot.

Majd belépett a házba és jó hangosan így szólt: – Tisztelettel azoknak, akik ebben a házban lakoznak, élők, vagy holtak: engedelemmel bejövök!

Természetesen nem jött válasz odabentről.

Azt azért tudni kell, hogy Brenner Béla soha életében nem látott sem kísértetet, sem más olyan lényt, aki másik dimenzió, bolygó, vagy idősík szülötte lett volna. Megmagyarázhatatlan eredetű hangot is csak egyszer hallott életében, még gimnazista korában, Monorierdőn egy nyári táborban. De végül is, azt is meg lehetett magyarázni azzal, hogy két barátjával öt perc alatt benyakalta a falu kisboltjában stikában vásárolt félliteres Cherry Brandy-t. Akkor ivott életében először alkoholt és habár csak alig több mint egy feles jutott egy fiúra, fél óra múlva már mégis mindhárman úgy vélték, magát a Jetit* hallják közeledni a szomszédos kiserdőből. Sikoltoztak és remegtek a félelemtől, de aztán végül megállapodtak abban, hogy csak képzelődtek és valószínűleg ez lehet az a bizonyos „alkoholos befolyásoltság alatti állapot” amiről a Kékfényben* annyiszor hallottak.

Annak ellenére, hogy ő maga még soha nem tapasztalt „parajelenséget”, mégsem tartotta csalónak magát. Béla ugyanis feltétel nélkül hitt az őt segítségül hívó embereknek. Úgy gondolta, nem az ő tisztje eldönteni azt, hogy ki képzelődik és ki nem. Ki az, aki bolond és ki a normális. Nem ítélkezett afelől sem, hogy valaki esetleg hazudik e, de az sem érdekelte, hogy ha egyesek esetleg feltűnési viszketegségben szenvednek. Úgy gondolta ezek a dolgok a kliens lelkiismeretét terhelik. Ő egy kész helyzetbe csöppen bele, amivel a dolga annyi, hogy megoldja a kialakult problémát és az ügyfelei elégedettek legyenek az általa elvégzett munkával. És az ügyfelek elégedettek voltak. Jól mutatta ezt a tényt a honlapon a kliensek által írt pozitív visszaigazolások sora is.

Persze Béla lelkiismeretes ember lévén meg is tett ezért minden tőle telhetőt. Rengeteget olvasott, kutatott a témában és tartotta a kapcsolatot hazai és külföldi neves para-kutatókkal is. A diagnosztizáló és elhárító műszereit pedig úgy alkotta meg, hogy a szakma szabályait és ajánlásait teljes mértékben figyelembe vette.

Belépve a házba most sem számított rémisztő szellemjárásra, poltergeist-re* sem semmi effélére.

Az előszobából a nappaliba, majd innen a konyhába jutott. Aztán bejárta a két szobát, végül bekukkantott a fürdőszobába és a WC-be is. Bútorok már nem voltak a házban, de az ablakokon még lógtak a foszladozó sötétítő függönyök, vastagon belepve porral és pókhálóval. A sötételők résein át vékony csíkokban beszűrődött a napfény, ezekben a fénycsíkokban pedig milliónyi csillogó porszem táncolt. A házban nem volt sötét, még csak félhomály sem. A behúzott ócska függönyök nem zárták ki teljesen a világosságot, csak megszűrték azt. Ezért Béla úgy döntött, tekintettel az asztmájára nem húzza el a poros függönyöket, lesz így is elég fény a munkájához. Behordta a nappali közepére a dolgait, majd felnyitotta a piros műanyag láda fedelét.

Óvatosan kiemelte az ezorezonancia mérőt, amely egy kenyérpirítóra emlékeztetett, nem véletlenül, hiszen egy pirítóssütő lett átalakítva az ezoterikus erők rezgésszintjének esetleges emelkedésének mérésére szolgáló műszerré. Egy régi Riva Rocci vérnyomásmérő analóg kijelzője volt a szerkezethez csatlakoztatva, amely ugyan higanymiliméterben adta meg az említett rezgésszint-értéket, de ez Bélának nem jelentett gondot, fejben ugyanis pillanatok alatt átváltotta szükséges mértékegységre a Hgmm-ben leolvasott ezorezonanciát.

Kissé bosszúsan konstatálta, hogy előző este elfelejtette feltölteni a műszer akkumulátorát, de bízott abban, hogy a mai nap még kitart. Felpöccintette a kapcsolót, majd néhány másodpercet várt. Ez idő után a műszer halk sípoló hangot adott, amíg bemelegedett, majd sistergő zaj hallatszott, mint amikor a rádió elállítódik, és nem találjuk rajta a kívánt rádiócsatornát.

Béla hümmögni kezdett, majd halkan így motyogott: – Á, szóval itt is vagy, te kis huncut.

Elmosolyodott, gondolván, hogy ma nem lesz nehéz dolga. Felnyitotta a hűtőládát és kivett belőle egy szendvicset.

Amíg evett azon gondolkodott, vajon kik lakhattak itt, ebben a házban? Milyen család volt? Vajon ez a kóbor szellem közülük való? Tudta, hogy az utóbbi kérdésre nem fog választ kapni, mert ha eddigi életében nem találkozott egyetlen kísértettel sem, akkor nagy valószínűség szerint ezután sem fog. Pedig milyen érdekes lenne elbeszélgetni velük, mielőtt távozásra kéri őket.

Szinte az összes ásványvizet megitta, pedig egy darabig még maradnia kell. De a hőség és a ház levegőjében szálló por miatt nagyon szomjasnak érezte magát. Közben a furcsa masina folyamatosan zümmögött, Brenner Béla a pedig zajokat hallgatva gyakorlottan analizálta a hallottakat.

Miután eleget evett, elindult, hogy elvégezze a szelleműző rituálét, ami minden kísértetjárta helyen ugyanazon lépésekből állt. A végrehajtás igen nagy precizitást igényelt. Fogta a vászonzsákot, kivette belőle a pöttyös gumilabdát. Végigjárta a helyiségeket és mindenhol hármat pattintott vele, gondosan ügyelve arra, hogy el is kapja a visszapattanó labdát.

Majd ezután a citromsárga műanyag trombita következett. A menet ugyanaz volt: ismét bejárta a házat, de ezúttal mindenhol hármat fújt a trombitába, gondosan ügyelve ezúttal meg arra, hogy a három fújás mindig tökéletesen egyforma legyen.

Sajnálattal vette észre, hogy időközben az ezorezonancia mérő műszer elhallgatott. Valószínűleg mégiscsak lemerült az aksi és a szerkezet leállt. Sebaj, a diagnosztikát végül is már elvégeztem vele –gondolta Béla – remélhetőleg ennél vadabb dolgok nem történnek ma itt, mint egy egyszerű kis kísértet-bolyongás. A szerkezet a lemerüléséig csak egyetlen szellem jelenlétét jelezte ugyanis.

Most következtek a papírzacskók. Ezekkel az volt a terve, hogy minden helyiségben hármat egyenként felfúj és erős hanghatásra számítva kipukkaszt.

Csakhogy Brenner Bélát ezúttal megzavarták munkavégzés közben! Pedig nagyon nem szerette, ha más is jelen van, amikor dolgozik Pályája elején időnként megengedte a megrendelőknek, hogy ők is ott legyenek, amikor kiűzi a nem kívánatos lelkeket az ingatlanukból, de ilyenkor gyakran nevetésbe, sőt röhögőgörcsbe fulladt a dolog, mármint az ügyfelek részéről.

Béla hiába is magyarázta volna nekik, hogy ezeknek az egyszerű gyermeteg tárgyaknak a szakszerű alkalmazása miért és hogyan fejti ki a kívánt hatást (a hang rezonálásához volt köze a dolognak), úgysem értették volna meg. Ezért aztán jobbnak látta, ha egyedül dolgozik. Kifejezetten kérte a megrendelőket, hogy az adott időpontban ne legyen senki a helyszínen.

És erre tessék! Az előszobában egy idős néni állt, biztos valamelyik szomszéd – gondolta Béla. Apró termetű, vékony öregasszony volt mackónadrág, garbó, otthonka és mamusz volt rajta. Szürkés-őszes ritka haját apró kontyban viselte a tarkóján.

Nem szólt semmit, csak Bélát bámulta.

– Kezét csókolom, kit tetszik keresni? – kérdezte tőle Béla nem titkolt bosszússággal a hangjában. – A szomszédban tetszik lakni?

Aztán eszébe jutott, hogy idefele jövet az utcában elhajtott egy idősek otthona mellett. Most arra gondolt, mi van, ha a néni demenciában szenved és eltévedt? Vissza kellene kísérnem – gondolta.

Végül a néni megszólalt és egyáltalán nem tűnt demensnek: – Jó napot kívánok! – mondta mosolyogva. – Én csak erre jártam és gondoltam benézek.

Remek – mérgelődött magában Béla, biztos látta, hogy nyitva a kapu és bejött kíváncsiskodni. Ezek a falusi öregasszonyok… már egy idegen a szomszéd házban is szenzációszámba megy náluk.

– Értem – Béla megpróbált kedvesnek tűnni, de nagyon bosszús volt, hogy megzavarták, mert most majd elölről kell kezdenie a labdával az egész rituálét.

– Tetszik tudni itt én most dolgozom, és… mondta – a francba – gondolta hozzá – és zavarni tetszik! Persze ezt nem mondta ki hangosan, nem akart bunkó lenni.

– Mit dolgozik, labdát pattogtat és trombitál? – kérdezte mosolyogva a néni.

A picsába… remek – gondolta Béla – semmi kedvem magyarázkodni. de hangosan csak ennyit mondott: – Mit tetszik itt keresni?

– Valamikor itt laktam, kedves – mondta a néni továbbra is mosolyogva.

– Jaaa, vagy úgy – válaszolta Béla és arra gondolt, hogy a néni bizonyára most a közeli idősotthonban lakik, a ház lepukkant, egyedül nem tudta fenntartani, a család meg betette az otthonba, hogy ott vigyázzanak rá. Nyilván kint sétált az utcán és meglátta, hogy a régi házánál valaki ügyködik, idejött és megnézte mi történik. Talán nem is tudja, hogy a gyerekei eladták a házát – gondolta szomorúan Béla.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte megenyhülve.

– Nem tudom, hogy abban tud e, amiben én szeretném… – szomorodott el a néni.

– Na és mi lenne az? – kérdezte Béla.

– Rég nem láttam az unokáimat…

– Hmm… hmmm… – hümmögött Béla együtt érzően. – Hát igen a mai fiataloknak nincs ideje semmire. De biztos eljönnek hamarosan meglátogatni a nénit – próbálta vigasztalni az öregasszonyt.

– Áhh… nem úgy van az… – a néni elsírta magát, Bélának pedig megesett rajta a szíve. Hirtelen eszébe jutott valami. – De tessék csak várni, van egy ötletem! – derült fel hirtelen. – Nem biztos, hogy sikerül, de van egy kis esély… ezek a mai fiatalok, folyton a neten lógnak! Hogy hívják az unokáit? És mennyi idősek? – kérdezte gyorsan.

– Tinédzserek azok még! Jancsika és Editke – mondta a néni. Jancsika a fiatalabb, de nem is tudom, pontosan hány évesek.

– Az nem baj! – mondta reménykedve Béla – de mi a vezetéknevük?

Most már csak azon izgult, hogy ne Tóth, Kiss, vagy Nagy, vagy valami ilyesmi legyen, mert akkor nem valószínű, hogy sikerülni fog a terve.

– Hoffmann! – kiáltott fel a néni, mint aki örül annak, hogy eszébe jutott. – Hoffmann Edit és Hoffman János!

– Szuper – mondta Béla és elővette a mobilját. A Facebokoon beírta a keresőbe, hogy Hoffmann Edit, volt néhány találat, de egyik sem tini korú felhasználó volt. – Hmm… hmm.. – hümmögött megint – ezek itt idősebbek.

– Mutassa csak! – mondta a néni – ezen a miacsudán tán csak nem a fényképüket nézi? – mutatott Béla telefonjára.

– De bizony azt – felelte Béla – tessék várni, egyenként kinagyítom őket, hátha valamelyik ismerős.

Pár perc múlva a néni felkiáltott: – De hisz ez a Jancsika! De itt miért ilyen öreg? Ejjj, az a sok lumpolás… nem alusszák ki ezek magukat soha. Ni, milyen öregnek néz ki!

Béla mosolygott, a néni bizonyára mégiscsak demens egy picit, mert a képen egy negyven-pár éves fickó szerepelt, aki már messze nem tini-korban volt. Hamarosan megtalálták a másik unoka, Edit Facebook oldalát is. Megnézegették a két család fotóit, a gyerekeiket, képeket, videókat, amiket megosztottak az otthonukról, nyaralásaikról, mindenféle családi programjaikról.

Jó életük lehet – gondolta Béla – milyen kár, hogy nem jönnek el meglátogatni a nénit.

De az idős asszony most nagyon boldognak tűnt és elégedetnek.

– Nagyon köszönöm, kedves fiatalember, igazán nagy örömet okozott ezzel a kis masinájával nekem. Megnyugodhatok, jól van a család, nem szenvednek hiányt semmiben.

Esetleg írhatok nekik egy üzenetet a telefonomon – ajánlotta Béla. Ha tetszik gondolni… nem üzen nekik valamit? Esetleg, hogy jöjjenek el, látogassák meg magát?

– Nem, ne fáradjon kedves, jól van ez így, nem kell őket megzavarni. Jól vannak és ez a lényeg, ez az élet rendje. De nem tartom fel tovább, most már tényleg mennem kéne.

– Tessék várni, elkísérem – mondta gyorsan Béla – csak bezárom a műszeres táskám, nem hagynám így itt. Csak egy pillanat! – azzal beszaladt a nappaliba, lecsapta a piros táska tetejét. A sarokból egy poros pokrócot gyorsan a tetejére terített, ha valaki betévedne a nyitott ajtón, amíg elkíséri a nénit, nehogy szemet vessen a műszereire.

Mire visszaért az előszobába a néni már kiment. Gyorsan utána sietett, de a pokróccal felvert por erős köhögő rohamot idézett elő nála. Annyira ingerelte a köhögés, hogy egy-két percig még a Ventolint sem tudta befújni magának. Mire nagy nehezen csillapodott a roham, és ki tudott menni az udvarról az utcára, a néni már nem volt sehol. Remélem, visszament az otthonba – gondolta Béla.

A köhögési inger azonban nem akart csillapodni. Béla már nagyon bánta, hogy nem hagyott egy korty vizet sem, eredetileg azt gondolta, majd keres egy kisboltot, de most erre nem volt idő. Úgy érezte, ha nem iszik egy keveset meg fog fulladni. A mellkasa zilált, a hörgőit minta tűz égette volna. A néni már eszébe sem jutott, ebben a pillanatban a legutolsó gondolata volt, hogy visszatalált-e az otthonba.

A szomszéd ház előkertjében egy nő gyomlálta a virágokat. A nagy krahácsolásra felnézett és átszólt a girbegurba rozsdás drótkerítésen, mely a két telket volt hivatott elválasztani: – Jól van?

Hülye kérdés – gondolta Béla, hiszen láthatóan mindjárt megfulladok.

– Tudna adni esetleg egy pohár vizet, kérem? – mondta, miközben folyamatosan küzdött a köhögéssel. Ismét befújt egy adagot, mire a nő így válaszolt: – Persze! Átjön? Vagy hozzak ki egy kis vizet?

– Átmennék – nyögte Béla és arra gondolt jól esne hideg vízzel megmosni az arcát.

– Jöjjön, csak, jöjjön! – invitálta kedvesen a szomszédnő – asztmája van? Úgy köhög, mint a nagybátyám, ő is asztmás.

A szomszéd házban kellemesen hűvös volt és nagy tisztaság uralkodott. Az asszony jeget is tett a nagy pohár ásványvízbe, mire Béla átért. Nagyon hálás volt. Miután ivott, sokkal jobban lett. – Brenner Béla vagyok és hálásan köszönöm a vizet – mondta megkönnyebbülten a nőnek.

– Ugyan, nincs mit, nagyon szívesen. Szóval lebontják ezt a romos házat ugye? – kérdezte.

– Hogy? Ja, igen. Majd építenek ide egy másikat – mondta Béla.

– Gondoltam, hogy emiatt jött – mosolygott a nő – nem is baj, ha végre eltűnik innen ez a romhalmaz. Habár, gyermekkoromban sokat játszottam a szomszédban. Ez a ház meg még a szüleimé volt, itt laktunk. A szomszédban lakott Manyika néni és Jancsi bácsi. Az unokáik nyaranta itt töltötték a szünidőt náluk. Városi gyerekek voltak, de nagyon szerettek itt lenni, minden nyáron itt voltak a nagyszülőknél a faluban. Edittel jó barátnők voltunk.

– A Hoffman Edittel? – kérdezte Béla – az öccse pedig a Hoffman Jancsika?

– Jancsika? – nevetett a nő. Utoljára siheder korában szólították így, ma már jól menő vállalkozó. Ismeri őket talán?

– Nem, én csak a nagymamájuktól hallottam róluk – válaszolta Béla.

– A Manyika nénitől? Őt is ismerte? Nagyon kedves asszony volt – mondta a nő – nézze csak, van itt egy fénykép rólunk – azzal az előszoba egyik kis polcáról levett bekeretezett fekete-fehér fényképet és Béla kezébe adta. A kép vagy harminc éve készülhetett. Egy idős házaspár és négy gyerek volt rajta. Két fiú és két lány. Kamaszok. A gyerekek fürdőruhában voltak, középen a szomszéd bácsi és néni mosolygott.

Ahogy Béla jobban megnézte a képet, teljesen elképedt. – De hát… ez itt a Hoffman gyerekek nagymamája…? A fotóról az iménti öreg néni mosolygott. Ugyanaz az az otthonka, mamusz… ugyanaz a konty.

– Igen, ő az, Manyika néni – mondta vidáman a szomszédasszony. Nagyon szerettem, mintha csak az én nagymamám lett volna. Azért szeretem ezt a képet, mert ez az utolsó nyáron készült, amit még együtt töltöttünk Editékkel. Nem sokkal ezután meghalt Manyika néni.

– Meghalt?! – Béla gyomra összerándult. – Én az előbb… – de nem fejezte be a mondatot.

– Meghalt, nem tudta? Már vagy harminc éve. Ez után a nyár után, mondom, amikor ez a fénykép készült. Volt valami betegsége, de nem tudom mi, már nem emlékszem, gyerek voltam. Néhány évre rá a férje, Jancsi bácsi is meghalt. De ő is beteges volt, hozzá már nem jöttek az unokák. Azóta üresen áll a ház. Talán volt valami vita róla az örökösök között, nem tudom. Csak mostanában adták el végre.

– Ez az idős asszony itt a képen, a Hoffman gyerekek nagymamája és harminc éve halott?! – kérdezte Béla rekedten.

A néni a fotón hajszálpont úgy nézett ki, mint most az imént. Mintha csak kisétált volna a fényképről egy kicsit.

Béla halál sápadt volt, szája széle remegett. Szédült és sikoltozni akart, mint akkor gimnazista korában Monorierdőn, mikor azt hitte a Jetit látja a bokrok között.

– Igen, mondom, hogy ő az! Mi az, nem tudta, hogy meghalt? Ismerte? Mi van magával, rosszul van?! Kér egy kis vizet? Hogy is hívják..? Béla! Hallja, amit mondok? Talán rokona volt Manyika néni?

Béla, mint aki sóbálvánnyá változott, mozdulatlanul állt, mint egy szobor, nem is pislogott. A halántékán lassan elindult egy hideg verejtékcsepp, végigcsorgott az arcán, a nyakán, be az inge gallérja alá.

– Rosszul van uram? Hívjak orvost? – nő aggodalmas arcot vágott, látva, hogy Béla nagyon furcsán viselkedik.

– Nem, nem ismertem… – mondta végül Béla – csak egyszer találkoztam vele.

De azt már nem tette hozzá, hogy negyedórával ezelőtt, de harminc évvel a néni halála után.

Epilógus

– Hahhahahhaha, Molyember*-barátom, te aztán mindig meg tudsz nevettetni, – csapott a térdére a Jeti – gyakrabban kellene így összejönnünk, nem gondolod? – mondta mosolyogva.

A kandallóban vidáman pattogott a tűz. Valahol Tibetben azok között a különös hegyek között, egy eldugott helyen egy kis faházikó áll. Itt szokott néhanapján összefutni egy baráti találkozó erejéig a Jeti és a Molyember. Kevesen tudják, de ők ketten már nagyon, nagyon régóta igaz jó barátok.

Ez alatt a néhány nap alatt, amolyan pasis napokat tartanak. Túráznak, pecáznak, esténként iszogatnak és jókat beszélgetnek, sztorizgatnak a régi szép időkről.

– Erre a sztorira már nem is emlékeztem – nevetett tovább a Jeti, majd nagyot kortyolt a brandyjéből – De eszembe jut róla egy másik történet, jó néhány évvel ez előttről. Valahol Magyarországon történt, úgy hiszem talán Monorierdő volt a hely neve. Ott úgy ijesztettem meg három srácot, akik annyira visítottak… Na, igyunk még egyet, aztán elmesélem!

*Poltergeist: megmagyarázhatatlan erő, mely zajokat, tárgyak spontán elmozdulását okozza

*Kékfény: az MTV 1965-ben indult legendás bűnügyi magazinja

*Jeti és Molyember: időről időre a sajtóban megjelenő természetfeletti lények, melyek létezése ugyan nem bizonyított, de sokan hiszik, hogy valóságos, különös, emberek elől rejtőzködő értelmes lényekként élnek titkos helyeken. A Jeti a Himalája havasi embere, a Molyembert (Mothman) pedig 1966-os „felbukkanása” óta az egyik legfélelmetesebb legendaként tartják számon Amerika-szerte

portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.