A kiállítás, ami megmutatja, milyenek a láthatatlan mindennapok

Akt.:
A kiállítás, ami megmutatja, milyenek a láthatatlan mindennapok
© Fotó: Matey István
Debrecen – Másképpen gondolkodik a világról az, aki megtapasztalja, milyen „vakká” válni.

Döbbenet, hogy mit élnek át a vakok! Látás nélkül sötét, félelmetes és ismeretlen akadályokkal teli a világ – ez volt az első gondolatom, amikor kiléptem a Látássérültek Észak-alföldi Regionális Egyesülete által szervezett Láthatatlan mindennapok című kiállításról. De ez a történet vége, kezdjük az elején.

A biztonság elvesztése

A Rákóczi utca 7. szám alatt található bemutatóra érve egy fiatal, teljesen vak nő, Berke Mónika fogadott. Ő állította össze a kiállítás anyagát. A túra kezdetén egy olyan kicsi helyiségbe vezetett, ahol miután becsukódott az ajtó mögöttünk, még volt némi, az ajtókereten beszűrődő fény. Miközben szemem néhány másodperc alatt félhomállyá javította a derengést, vezetőmtől megtudtam, hogy a következő nagyjából 20 percben az épület belsejében olyan teljes sötétség vesz majd körül, mint amit egy vak ember nap mint nap átél. Különböző helyszínekre, például piacra fogunk érkezni, ahol feladatokat kell teljesíteni.

Amint megkezdtük a túrát, a látótávolság nullára csökkent. Szó szerint még az orrom hegyét sem láttam. Magabiztosságom elhagyott. Némi „vigaszt” azért még találtam, hiszen jobb kezem egy hosszú folyosó falát simította, míg bal kezem ujjai egy pultot követhettek. Vezetőm közben haladásra biztatott.

Kiszolgáltatottság

Aztán hirtelen véget ért a fal és a pult, mely kicsit megrémisztett. Megszűnt az addigi viszonylagos biztonság, kiszolgáltatottnak éreztem magam. – Jobb oldalon próbáld kitapogatni a könyökmagasságban húzódó kötelet, mely egy hídhoz vezet. Vigyázz a fellépéskor – nyugtatott, figyelmeztetett Berke Mónika. Közben utcai közlekedési zajokat hallottam, autók húztak el, dudáltak. Megtaláltam a kötelet és néhány méter megtételét követően a híd fából készült korlátja is a kezembe került. A palló túlsó végén váratlanul valami faág, falevélszerű dolog ért a fejemhez, arcomhoz. Erre nagyon nem számítottam! Tudatosult bennem, hogy elveszítettem a tájékozódóképességem, ismeretlen világba értem. Megemelkedett a pulzusom. Gyorsabban kezdtem lépkedni, hogy minél hamarabb kijussak, de hiába tartottam magam elé mindkét kezem, csak a levegőt markoltam. A lábam nekiütközött valaminek, talán egy téglarakásnak. Ismét óvatosabbra fogtam a tempót, amit jól tettem, mert a sötétben sikerült kitapogatni az előttem parkoló kismotor hideg fém kormányát és műanyagülését. Ha gyorsabban megyek, felborítom.

Fotó: Matey István (galéria) Fotó: Matey István (galéria) ©

Vezetőm azt mondta: megjöttünk a piacra, ahol a standokon különböző termékek vannak, melyekből minél többet be kellene azonosítani. Mivel zöldségekre, gyümölcsökre számítottam, igencsak meglepődtem, amikor előbb egy durva szövésű zakót, majd egy finom pulóvert, végül egy selymes tapintású fürdőnadrágot találtam.

Szagok, illatok

A mellette lévő asztalon nejlonzacskókba csomagolt dolgok vártak. Az első kis csomag tartalmára néhány másodpercig nem tudtam rájönni, mire segítőm arra emlékeztetettet, hogy van még egy olyan érzékszervem, amit eddig nem használtam. Megszagoltam, és beugrott, kókuszreszelék! Egy másik zacskónak viszont nem volt szaga. A benne lévő apró, kemény szemek megnyomása, tapogatása után azért sikerült felismerni a pattogatni való kukoricát. Azt azonban, hogy vajas, vagy sajtos nem tudtam felmérni. A rizs, a mazsola, a dobozos édesítőszer és a kellemes illatú pumpás dezodor flakonja után egy felbontott doboz óvszerbe akadt a kezem.

– Ez az a termék, amelynek a 90 százaléka rendszeresen eltűnik a sötét szobából – világosított fel kísérőm nevetve.

A következő asztalnál körte, alma, sárgarépa, krumpli, dió fogadott. Az egyik zöldség azonban feladta a leckét, mivel nem volt jellegzetes szaga. – Ilyenkor a körmünket egy kicsit bele kell vájni a héjába – tudtam meg Berke Mónikától. Így tettem. A felszabaduló illatból kiderült, hogy tökről van szó.

Kívül a komfortzónán

Átmentünk egy másik szobába, ahol játékok fogadtak. A puzzle kirakása nem sikerült, és az a keret is kifogott rajtam, amelybe különböző mértani alakzatoknak megfelelő fa kockákat kellett beilleszteni úgy, hogy azok teljesen kitöltsék a rendelkezésre álló teret. Hiába próbáltam magam elé képzelni a helyükön lévő elemeket, nem ment. (Közben látássérült énekesek dalai szóltak.)

Vezetőm elmondta: a látóknak ezek a feladatok azért okoznak komoly nehézséget, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy a látásunk a beérkező információk 70-80 százalékát adja.

Amikor kiértünk, örültem annak, hogy „visszanyertem” a látásom. Életre szóló, nagyon tanulságos élmény volt, „bepillantást” nyerni a vakok világába.

HBN–Orosz Csaba


Hosszabbított sötétség

A cikk megjelenése után hirtelenjében annyira megnőtt a bemutató iránt az érdeklődés, hogy november 13-áról november 20-ára módosították a tárlat zárásának időpontját.








hirdetés