A jövő mindig épp most kezdődik

A jövő mindig épp most kezdődik
© Fotó: Derencsényi István
Debrecen – A létöröm szinonimája a Sóvirág című előadás, benne egy zongorányi szembesítő tükörrel.

A sóvirág nem haszonnövény, a Debrecen környéki pusztákat borította a boldog békeidőkben. Alkalmazkodott a szikes talajhoz, az ólomgyökerűek családjába tartozik. Illata fanyar. Őshonos” – olvasható a csupa jelkép mondat a Vígszínház honlapján. Itt mutatták be tavaly októberben a Sóvirág című előadást, amelynek a Deszka Fesztivál utolsó napjára ellátogató közönség is részese lehetett.

Nem tudott néző maradni a kamaraszínpad elé ülő múlt pénteken. Belekerült egy baráti beszélgetésbe, amely egy kilencven éves Auschwitz-Birkenau-t túlélő és egy a harmincas évei elején járó nő között zajlik. E játékos diskurzusban a leggyönyörködtetőbb a hangnem. Az az érzékenység, amellyel lélek mélyig nyúlnak, őszinték és tiszteletteljesek. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy nem jelent gondot akár az erotikáról beszélni, de annyira kellemes kifejezésmódot találtak, amellyel a régi randevúk részletei csiklandósak inkább, mintsem feszélyezők.

Az egész mű hangulata ilyen, miközben egy tizennyolc éves debreceni lány és családja haláltáborba deportálását örökíti meg, ahonnan egyedül tér vissza. De ez csak jóval később derül ki.

Menteni, mi még menthető

Addig azonban számtalan tánclépésen és szimbólumon át vezet az út, amelyek egy pillanatig sem fárasztanak, jól érthetőek, de egyediek, a felfedezések örömét adják meg a „nézőnek”, akár ezen írás kezdőmondatai.

Fahidi Éva és hozzátartozóinak vonatra tuszkolásáról direkt módon csak a mű utolsó harmadában esik szó, addig a torna-tánc közben, az egymásnak mesélés nyomán megismerhetjük a szereplőket, a nézeteiket, a tulajdonságaikat, a gyerekkoruk meghatározó pillanatait, a jövőről való elképzeléseiket.

Merthogy az van bőven: Cuhorka Emese olyanféle határok nélküli és formátlan „senkivé” akar válni, aki mindenkivel keresi a kapcsolatot és meg is találja azt. Folyton megakar váltani valakit, menteni a világból, ami menthető.

Míg A dolgok lelke című könyv írója készül a századik születésnapjára, valamint ahol csak tud emlékeztet a vele történtekre: „minél távolabb van tőlünk a szocializmus, annál nyomasztóbbnak érzem, hogy ilyen szorgalmasan hallgatunk róla”.

A szalonnát még tanulja

A visszafeszített lábfejen széttárt lábujjak, azaz a „szalonna” bemutatása közben árul el a legtöbbet magáról a remek humorú Fahidi Éva. Azt mondja, neki ez sosem ment igazán, aztán legyintve hozzáfűzi: nem baj rengeteg időm van még, majd megtanulom. Ilyen életszeretet, bizakodás, van a nőben, aki a vagonban zötyögve, már megfulladt kisbabákkal, a bezártságtól őrjöngő emberekkel, egyetlen vödör vízzel és egy másik az ürülékkel telttel együtt utazva a sokadik napon is hitte, hogy olyan helyre viszik, ahol várnak rájuk, dolgozni fognak és minden rendben lesz. A tábor kapujában látta utoljára édesanyját, testvérét, majd amikor a huszadik születésnapján visszatért, a házukat már mások foglalták el és nem volt egy élő rokona, aki tudta volna, hogy őt ma ünnepelni kellene.

Feszítő párhuzam

Míg a tábori hangokról, szagokról érzékletesen mesélt a kötetét hetven éves korában megíró főszereplő, párhuzamosan saját fiatalkori énjének – akkor hasonlóan világrengetőnek tűnő – problémáit idézte fel a Tünet Együttes táncosnője. Emese állatokat mentett akkoriban és divatbemutatókra járt.

A táncospár egy katarzist okozó duóval zárja az előadást, amelyben egy gurulós szék is segítségükre van. Fahidi Éva, valóban, mint az emlékeiben élő lila virág, fotoszintetizál: Cuhor Emesében duzzadó energiák napsugarait magába fogadva, s ott megsokszorozva árasztja az éltető oxigént, a vágyat az életre, a puszta létezés eufóriáját.

– Horváth Borbála –








hirdetés