A holtak igazi temetője

Akt.:
A holtak igazi temetője
© Illusztráció: DHgate
Gyertyát gyújtott, nézte az apró lángocskát, s ahogy az első viaszcseppek leszaladtak a gyertya falán, úgy gördültek le könnycseppjei az arcán. Nyéki Zsolt jegyzete.


Mindenszentek estéjén újra búcsúzott: a törékeny kicsi lánytól, akinek utolsó útjához az osztálytársakkal együtt állt sorfalat; nagyapától, akinek koporsóját azokkal a hóvirágokkal rakta körbe, melyek fehér harangocskáiban még együtt gyönyörködtek a tornác tövében; a jóságos nagymamától, aki a világ legfinomabb mákoslaskáját főzte; a fiatalon halálba zuhant pilótától, akit soha nem ismert, de akinek a könyveit megörökölte, s féltve őrzi; a baráttól, akivel pedig még annyi mondandójuk lett volna egymásnak…

S közben átérezte saját elmúlását is, amely egy napon be fog következni. Azon tűnődött, milyen lesz, amikor neki kell felszállnia arra a vonatra, amely soha nem tér vissza – s hogy lenne könnyebb: ha el tud majd köszönni, vagy ha már menni kell, akkor az történjen búcsúzás nélkül, egy pillanat alatt? Hogy lenne jobb? Megsimogatni minden kedves kezet, arcot, megfürödni még egyszer, utoljára szerető tekintetekben, szólni egy utolsó kedves szót, elsimítva haragot, bocsánatot kérve gyöngeségekért, így fogadva el, hogy az élettől vett végső búcsú valóban kitüntetett pillanat. Vagy elég lenne egy utolsó mosoly, egy intés – és csöndben elmerülni az élők szívében, mely a holtak igazi temetője, ahogy Tacitus fogalmazta meg az örökkévalóságot.

Egyszer minden elmúlik – de tényleg, minden. Elmennek a barátok, a család szétszéled, „elhull a virág, eliramlik az élet…” S ez nagyon fáj. Ám ez a fájdalom vissza is tereli a kapkodó, értékveszejtő életet a rendes medrébe. Ráébreszt: a gyerekben ne akkor támadjon fel a vágy, hogy szülei gondját viselje, amikor már nincsenek. Szembesít: hiába keresnénk azokat az embereket, kik oly fontosak számunkra, ha már nem lehetnek közöttünk, s addig öleljük meg a testvérünket, amíg mellettünk van.

A halál megtanít élni, becsülni, szeretni, elfogadni. A halál alázatra nevel – azt is, aki úgy hiszi, képes legyőzni… „Memento mori” – de a halottaink nemcsak az emlékezetünkben élnek tovább, hanem mozdulatainkban, gondolatainkban, hitünkben, szokásainkban, értékrendünkben is. Így marad az egyetlen vigasz, kapaszkodó: nagyon fáj, hogy már nincsenek, de milyen jó, hogy voltak.

– Nyéki Zsolt –



További hírek a Magyarország kategóriából

Sporthírek