A gyerekeknek szentelte az egész életét az óvónő

A díjátadás pillanata
A díjátadás pillanata - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Nyugdíjba vonulása alkalmából Debrecen kiváló pedagógusa díjat kapott Molnár Miklósné.

A Karácsony György Utcai Óvoda óvópedagógusa, Molnár Miklósné pályafutását negyven esztendővel ezelőtt kezdte. Munkáját mély elhivatottsággal végezte, hivatásának élt. A gyermekekkel példaértékűen foglalkozott, gyermekközpontúság és önzetlenség jellemezte – így kezdődik az a méltató szöveg, amelyet a polgármesteri hivatal adott ki a kitüntetés alkalmából Molnár Miklósnéról.

Ha jól tudom nem debreceni, hogy került ide?

Molnár Miklósné: Kisvárda mellől, Gyulaházáról származom, csakúgy mint a férjem, aki korábban az itteni Mechwartban tanult, így már ismerte a várost. Az ő javaslatára jöttünk ide. Még nem voltam tizennyolc éves amikor negyven esztendővel ezelőtt, 1975-ben munkába álltam a Karácsony György Utcai Óvodában. Az elmúlt négy évtizedben ugyanabban az épületben, sőt ugyanabban a csoportszobában dolgoztam. A dolog előzménye, hogy Kisvárdán jártam gimnáziumba. Amikor elsős voltam megtudtam, hogy Nagykállóban óvónői szakközépiskolát indítanak. Akkoriban nagy hiány volt szakképzett óvónőkből. Azonnal jelentkeztem, átmentem Nagykállóba tanulni. 1975-ben érettségiztem és szereztem meg a középfokú óvónői végzettséget. Később – munka mellett – Hajdúböszörményben a felsőfokú óvónő képzést is elvégeztem.

Az volt az élete álma, hogy óvónő lesz?

Molnár Miklósné: Igen! Amikor még általános iskolás voltam és azt kérdezték tőlem, hogy mi leszel, ha nagy leszel, mindig azt válaszoltam, hogy óvónő, vagy tanítónő. Ma is előttem van amikor otthon két fa közzé kihúztam egy kötelet, arra plédet terítettem és az utcabeli gyerekeket mesékkel, énekkel, bábjelenetekkel szórakoztattam. Azért is mentem át a gimnáziumból a szakközépbe, mert az lebegett a szemem előtt, hogy így nagyon hamar dolgozni tudok, gyerekek közé kerülök.

Manapság a Karácsony György utca, a Fényes udvar nem éppen a város legfelkapottabb része. 1975-ben viszont ez még egy új lakótelep volt. Akkor más légkör uralkodott?

Molnár Miklósné: Az óvodát 1973-ban adták át, sok kisgyerekes szülő lakott ott. Akkoriban nem volt ritka a 38–40 fős gyerekcsoport. (Manapság örülünk ha 25 gyerek összejön.) Emlékszem, hogy harc volt a felvételért, alig fértünk. Társadalmi bizottság döntötte el, hogy kiket lehet felvenni. Ez egy hat csoportos óvoda, amit ma is úgy emlegetek, hogy az én szeretett óvodám, mert nagyon szerettem ott dolgozni.

Kezdőként könnyű volt beilleszkedni a munkahelyi közösségbe?

Molnár Miklósné: Azt, hogy könnyen beilleszkedtem elsősorban annak a két vezetőnek köszönhetem akik irányítása alatt dolgoztam. Az első 13 évben dr. Borsavölgyi Tiborné, aztán Perecsényiné Csötönyi Anikó volt a főnököm. Tiszteltem, szerettem őket, jó munkaközösséget alakítottak ki. 40 év alatt soha nem fordult meg a fejemben, hogy munkahelyet váltsak, még akkor sem, amikor a fényes udvari albérletből 1982-ben elköltöztünk a Faraktár utcára.

Miben tér el a ma végzett óvodai szakmai munka az 1975-östől?

Molnár Miklósné: Kezdetben az egész országban érvényes óvodai nevelési program szerint dolgoztunk. Aztán minden óvodának vagy saját programot kellett kidolgozni, vagy átvehetett egy már elfogadottat. Mi a „tevékenység központú” programot választottuk. Ez kötetlenebb, ami a gyerekeknek kedvezőbb. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mi kezdeményezzük a tevékenységeket, a gyerekek pedig eldönthetik, akarnak-e ahhoz csatlakozni. Vagyis semmit nem erőltetünk. Régen minden gyereknek minden kötelező volt. Egy percig nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam, mert mindig szerettem és most is szeretem a gyerekeket. Tudom, hogy az ő kis tiszta lelkükhöz, szívükhöz a felnőttek szeretetén keresztül vezet az út.

HBN–OCs








hirdetés