A Dal

Budapest, 2016. január 23. Az Egy Másik Zenekar énekese, Péterffy Lili az Eurovíziós Dalfesztivál - A Dal című televíziós show-műsor első elődöntőjében a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) óbudai, Kunigunda útjai gyártóbázisán 2016. január 23-án.
Budapest, 2016. január 23. Az Egy Másik Zenekar énekese, Péterffy Lili az Eurovíziós Dalfesztivál - A Dal című televíziós show-műsor első elődöntőjében a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) óbudai, Kunigunda útjai gyártóbázisán 2016. január 23-án. - © MTI Fotó: Illyés Tibor
Megkezdődött. A harmincas keret harmada már rá is zendített, s nem kisebb elszántsággal, mint hogy akár közülük kerül ki az a győzedelmes, aki az eurós dalfesztiválon képviseli hazánkat. Talán. Bár, immár túl az első elődöntőn, nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy kételkedjünk a „nagy álom” beteljesülésében. Boda István írása.

Ez az egyharmad eléggé fakón teljesített. Bemutatkozásuk sápadtra sikerült. Valami mintha kilopta volna belőle azt az izgalmat, ami az ilyen seregszemlének szükségszerű velejárója. Holott a reklám már hetek óta aláágyazott az eseménynek. Afféle visszaszámlálás-szerűen ajánlotta figyelmünkbe, hogy még ennyi nap, hogy még annyi nap, hogy a stúdió eleganciája direkte az alkalom ünnepi ruhája, a régi zsűri szélnek eresztve, s az újak, akik a pontozás drámájára szakosodtak, a szakma kiválóságai, sőt nőnemben, a szakma ékköve.

Hogy mi lehelt mégis árnyékot az ünnepi eseményre? Nem tudom. Gyaníthatóan talán az, hogy tapasztalatunk szűrője eleve véknyabban csurgatja alá a lelkesedést, hisz immár ötödik éve igénylik tapsainkat az egyre gyengébb teljesítményekhez. Nem kertelek, muszáj kimondanom: a fellépők nyolcvan százaléka dilettáns. Előadóként mindenképpen, de hát ebben nálunk nincsen semmi különös. Akik olykor-olykor rákattintanak a muzsikatévére, s látják, hogy Magyar Rózsa az ő kis rokolyájában és főkötőjében hogyan billegeti magát a mindennapi halhatatlanságba, az semmin se csodálkozik. Az ítészek is tisztában voltak ezzel, szűkszavú véleménnyel osztogatva a hatosakat és a heteseket, s ha Zséda nem jön indulatba, tízes nélkül marad a mezőny.

Sajnos a „dal” eleve hendikeppel indult a műsormezőnyben. Emlékezetünkben még ott szól a „Virtuózok” dallam-gyönyörűsége, s ízlés-igényünk általuk túlságosan el lett kényeztetve. Megértettük, hogy mi fénylik abban a szóban, hogy zseniális. S ez nemcsak örömünket, de büszkeségünket is emelte. Azután jött a „gyermek páva” lenyűgöző sokadalma. Amit tőlük láttunk, hallottunk, feledhetetlen. Ők valóban a kodályi, bartóki útvonalon járnak, s amit csinálnak, példázata is a jövő lehetőségének. Mert az összehasonlítás a képernyő mutatványában mindenképpen összeér. S az igény felől közelítve, ez a másik műfaj minősítése is. És a reményt, hogy bekövetkezhet, miért adnánk fel?

Szóval a hangulatnak kell mögéje feszülni a versenynek, hogy az esemény akár ünnepi is legyen, s ha átforrósodik a szereplők és a nézők kapcsolata, ki-ki megkaphatja a hátszelet, ami csúcsra repíti őket. nem véletlen a nosztalgia a valamikori nagy együttesek iránt. Ennek engedve állnak újból és újból össze, s aratják sikereiket országszerte. Arról nem is beszélve, hogy a sok előadói karakter még ma is élő rangsora műfajuk örökzöldjének.

Nézzük persze jó oldalát is a biztató jelennek. A zsűri öt dalosnak belépőkártyát adott a középdöntőbe, egyet pedig a közönség osztott ki szimpátiájával megpecsételve. Ez nem rossz arány, s csodák mindig történhetnek. Igaz, 372 pályamű közül kellett kiszemezni a 30 legjobbat, s bárhogy is nézzük, ebben ott izzad a tömegtermelés szívós rutinja. De dalaik – mondhatnánk Petőfivel –, mik ilyenkor teremnek, termékeny üzenetei a legfrissebb nemzedék alkotókedvének. Meg annak az elszántságnak, amely ekképp doppingolja magát: Sic itur ad astra! S akár ez se lehetetlen.

– Boda István –








hirdetés