A csúcs nem vízszintes, ha állsz, már lejtőn vagy

Akt.:
Végh Veronika
Végh Veronika - © Fotó: Matey István
Debrecen – „A hétköznapjainkban színházba járunk, színházat csinálunk, utazunk, könyvet írunk és tanulunk.” Interjú Végh Veronika színházvezetővel.

Az élet annyira kiszámíthatatlan, hogy érdemes azt csinálni mindennap, amitől bizsergünk, már ha csak rágondolunk is. Nekem a színház ilyen” – vallja Végh Veronika, két debreceni teátrum vezetője, akit egy tragédia erősített meg ebben. Bár ma már színházzal kel, s fekszik, aggály-akadályokon kellett átküzdeni magát míg biztossá vált, csak a piros függöny adhat keretet mindennapjainak. Mint fogalmazott, ha valamilyen üzletbe fektetett volna bele ennyi energiát, már jó eséllyel milliomos lehetne – de boldog aligha. Így viszont teljes életet él.

Volt idő, amikor kételkedett abban, hogy a helyes úton jár?

Végh Veronika: Egy időben hadakoztam magammal. Nem akartam, hogy csak a színház legyen, sokszor úgy éreztem az írástól veszi el az időt. Pedig gyerekkorom óta megkerülhetetlen az életemben. Hat évesen csináltam az első színházi előadást: az én rendezésemmel az öcsémmel ketten szerepeltünk benne, a szüleimnek adtuk elő karácsonykor. A gimnáziumi éveim alatt latint tanultam és rendszeresen jártunk versenyre görög mítoszokkal, míg nyaranta az unokahúgaimat szedtem össze a nagymamám és szomszédai szórakoztatására. Majd egyetemi színpados lettem, ahol a férjemmel, Szabolccsal készített darabunk országos színjátszó találkozóra is bekerült. Szoktuk mondani bizonyos dolgokról, hogy a „zsigereinkben van”, de én a gyomromban érzem a színházat. Mégis kételyeim voltak, hogy tényleg ez-e az én utam. Nagyon sok munkával, stresszel jár nagy, látványos produkciók készülése mindennemű állami támogatás nélkül, illetve hogy mindig legyen 4-500 néző a színészek, a hangtechnika, a jelmezek, a terembérlet, a nyomdaköltségek kifizetése érdekében. Ráadásul a színházban soha sincs megállás. Szülés előtt két héttel volt a Valahol Európában premierje, Illangó világrajövetele után tizennégy nappal pedig már ismét koreografáltam és táncoltam. Utólag eszembe jut olykor, hogy talán könnyebb út lett volna, ha elfogadom a többször felajánlott debreceni művészeti állásokat.

De nem tette. A deszkák mellett döntött…

Végh Veronika: Nemrég meghalt egy barátunk a színpadon játék közben, a harmincadik születésnapja előtt. Nagy László Zsolt nálunk kezdett, közel állt hozzánk. Ilyenkor megtorpan az ember és felteszi a kérdést, hogy ez az egész, amiért nap, mint nap megfeszül ér-e valamit. Az ő halála megerősített abban, hogy az anyagi biztonság csak körülmény. Az élet annyira kiszámíthatatlan, hogy érdemes azt csinálni mindennap, amitől bizsergünk, melegség önt el a puszta gondolatára is.

Mikor és hogyan vált hivatássá a színház?

Végh Veronika: Érettségi után váltunk egy párrá Szabolccsal, mindketten egyetemi színpadoztunk, ő játszott a Vasutas Musical Stúdióban és statisztált a Csokonai Színházban. Akkoriban éreztünk igényt Debrecenben fiataloknak szóló előadásokra, musicalre. 2000-ben elkezdtük színpadra állítani az István, a királyt. A férjem rendezte, én voltam a producere.

István, a király a színpadon Az István, a király – 2005-ös felvétel | Fotó: HBN archív ©

Huszonnégy évesen, zöldfülűként, hogyan vágtak ilyen monumentális műbe?

Végh Veronika: Remegő hanggal és lábakkal, de annál nagyobb lelkesedéssel hívtuk el az akkor már népszerű művészeket, akik megérezhettek valamit az eltántoríthatatlanságunkból, mert első szóra jöttek a Csokonai Színház, az Ort-Iki Báb- és Utcaszínház, a Főnix Néptáncegyüttes, a Kodály Kórus tagjai, rockzenészek. Csodálatos volt, minden olajozottan ment. A próbákhoz ingyen adta a Lovarda a termet, csak az előadásért kértek pénzt, a Csokonai Színházban Lengyel Gyuri bácsi, az akkori igazgató kinyitotta előttünk a díszlet- és jelmeztár ajtaját. Azt mondta, azt viszünk, amit szeretnénk, mert támogatni akarta a fiatalokat. A mai agyammal már nem biztos, hogy megtenném ugyanezt. Nem értettünk hozzá, de nagyon akartuk. Olyan darab lett a végeredmény, amelyen a mai napig nem változtatnánk egy mozzanatot sem. A szervezésben azonban kibukott a járatlanságunk. Amikor a második előadáson 99 ember volt és a deszkákon álló 45 szereplőt ki kellett fizetnem a Lovarda bérleti díjával együtt, éjszakánként nem aludtam. Aztán Szabolccsal összeházasodtunk és a menyasszonytánc árából rendeztük a gázsikat. Megérte. Azóta is hiszem, hogy minden működik, amibe sok munkát teszel. A ZeneTheatrum is megmaradt, a házasság is. Termékeny időszak volt: hét baba született abban az egy évben a társulat tagjainál.

Évente megkínálták a közönséget egy nagy musicallel és rövidesen színi stúdiót szerveztek.

Végh Veronika: A produkciókhoz kezdetben civil statisztákat kerestünk. Bármennyire ügyesek voltak, a hivatásos színészek mellett kilógtak. A tanoda alapításával az egyik célunk az volt, hogy kineveljük az utánpótlást. Most 150 gyereket tanítunk. Félévkor vagy év végén egy nagy musicalben mutathatják meg magukat.

Úgy képzelem, hogy olyan élményeket élnek meg együtt, amitől kissé az anyukájukként érezheti magát. Mit szeretne feltétlenül átadni?

Végh Veronika: Van, aki azt mondja, hogy én vagyok a második anyja. Az idősebbek a magánéleti tanácsot kérnek tőlem, akár éjszaka is felhívnak. Néhányuk mellettem cseperedett fel, a tízéves múlttal ők már a barátaim is. Büszke vagyok, ha látom, hogy van önbizalmuk. Tartásuk van, talpraesettek, egyediek, nem szürke kockák és ezt vállalják.

Ön mit tanul a „kicsi bölcsektől”?

Végh Veronika: Ők mindig boldogok, őszinték és nem igazán számítók. Hiszem, hogy aki gyerekekkel és színpadon van, az nem öregszik. Mindig a jelenben vannak. Játékosak, elképesztően kreatívak, ők az alkotótársaim a mesekönyvekben. Eddig a tánc volt a mindenem, koreografáltam és szerepeltem is. Negyven leszek, úgy érzem, kitáncoltam magam, ennek helyét veszi át fokozatosan az írás. Lufipufi kilenc éve, a kislányommal együtt született és egyre nagyobb teret hódít az életemben. Minden szabad percemben – sorban álláskor, kocsiban ülve, valakire várva – szövöm a történetet. Évekre volt szükség, de mára megtanultam, hogy amint kinyitom a füzetem, kézbe veszem a tollat, máris képes vagyok tovább írni a mesét.

Érte csalódás a „gyermekei” kapcsán?

Végh Veronika: Régen rosszul éltem meg, ha valaki elment a csapatból. Kerestem, hogy mit nem adtam meg neki. Mára megértettem, hogy olykor jön az életünkbe olyasmi, ami felülírja a korábbi szenvedélyünket vagy épp az adott személlyel már megtanultuk, megkaptuk egymástól azt, amire a találkozásunk szolgált. Ma csupán annyit kérek a gyerekektől, hogy később, amikor találkozunk ugyanúgy fussanak felém, öleljenek meg, ne azt érezzék, hogy cserben hagytak. Szó sincs erről!

Mára azt is tudom, minden azért történik, hogy neked jó legyen. Ha egy nagy pofont kapok, már várom, hogy hová visz, milyen jó jön utána. Szerencsés vagyok, könnyű csak boldogsággal törődnöm, mert huszonkét éve mellettem van egy olyan ember, Csáki Szabolcs színész-rendező, mindkét színház társalapítója, akinek ugyanaz a szenvedélye. Két egészséges, tehetséges gyermekünk van, a szüleim, a testvéreim és jó barátaim támasztanak. Erős alap ez, ami miatt bármennyit bírok dolgozni.

A munka mellett vállalt egy nem mindennapi feladatot is. Ön készíti fel a közoktatásban elvárt ismeretekből a fiát és a lányát. Miért lettek magántanulók?

Végh Veronika: A gyerekek különböző képességűek. Nem mindegy, hogy kivel hogyan, mennyit foglalkoznak. Nekem nagyon fontos, hogy az idő, amit megélünk, tartalmas és minőségi legyen. Nem akartam, hogy „elvegyenek” a gyerekem életéből 16 évet. Vagy azt, hogy tétlenül üljenek, míg várni kell egy lemaradt osztálytársra, sem azt, hogy folt maradjon nekik valami, amivel gyorsabban haladnak a többiek, minthogy ők megértenék. Sok gyereket láttam, tudom, hogy az enyémek átlagos képességűek. De beigazolódott, hogy jól döntöttünk. Benedek nyolcadikos, három hangszeren játszik, műkorcsolya országos bajnok, versenytánc országos versenyen hatodik helyezett lett, balettozik.

Úgy kel fel reggel, hogy felteheti magának a kérdést: mit csináljak? Furulyázik kicsit, zongorázik, összeállít egy dallamot, koreográfiát készít, betanítja a húgának. Így telnek a napok. Nem azon görcsöl, hogy holnap dolgozatot kell írnia. Az év végi vizsgák időszaka persze kemény. Az a hat hét úgy telik, hogy átolvassuk a tankönyvekből, amit kell és leadjuk neki. Koncentráltan, egyben veszi a tárgyakat, nem oszlik a figyelme. Ötből Szabolcs, ötből én készítem fel. Erre úgy ráállt az agya Benedeknek, hogy egy délután alatt felkészült például egy kémia nagydolgozatra. Felvették a vágyott Kodályba, magánének-furulya szakra. A szakmaiakra bejár majd, de a közismeretiekből továbbra is mi tanítjuk.

Vallja, akkor jó egy színház, ha az, aki csinálja érzi a színházat és érti a nézőt. Jól ráérezhettek a lakásszínház igényére, az eddigi három darab egyikére sem lehetett jegyet kapni az előadás hetén.

Végh Veronika: Eddig nagy musicalek kellettek ahhoz, hogy fenn tudjuk magunkat tartani. Ez nagyon nehéz, összetett műfaj, amit élvezünk, de közben egyre duzzadt bennünk a vágy a bensőségesebb, érzékenyebb eszközöket használó alkotások készítésére. Felfogtuk, hogy amíg jövedelmezővé nem válik ZeneTheatrum, addig minden figyelmünket, erőforrásunkat arra kell fordítanunk. Nem foghatunk másba. Most eljött ennek az ideje, így létrehoztuk a Páholyt. Egy színészkolléga mondta, ha elértél egy szintet, utána nem szabad megállni, mert az egy idő után elkezdesz süllyedni. Ha azt hiszed, hogy célba értél és megállsz, elindulsz lefelé. Kipróbáltam. Két éven át nem pörögtem, az óratartás mellett utazgattam, olvastam, edzettem és egy idő után észrevettem, tényleg nem fejlődünk, sőt. Megtanultam, hogy a siker nem más, mint a befektetett munka eredménye, és hogy nem ülhetek a babérjaimon. Most igyekszem még rátenni egy lapáttal. A lakásszínház vezetése a desszert csokitorta cseresznyéjén a porcukor. Kedvtelésemre, nagy örömmel csinálom.

– Horváth Borbála –








hirdetés