A bátorság természete

A bátorság természete
© Fotó: Derencsényi István
Az elmúlt százhetvenegy év egyik legfájdalmasabb tanítása, hogy minden forradalom nyert ügy, a véres megtorlások és a bosszúállók diadalittas káröröme ellenére is. Hiszen ma is ebben élünk, mindennapi szabadságharcaink eredménye magában a késztetésben keresendő. A felismerés és a bátorság, a felelősségvállalás minden, akár halálraítélt mozzanatában ott rejlik az a csiszolatlan nemesség, amely nem számít, nem spekulál, csak valamire azt mondja: nem. Mert nem tűr, mert nem tűrhet tovább. Szakál Adrienn írása.

Pirosban tündökölt minden nyári alkonyat a Nap utcán, ahol felnőttem. 1989. március 15-én is innen indultam el az iskolai ünnepségre, ahol kórustársammal együtt még a fellépés előtt végre levehettük a piros úttörőnyakkendőt. Azt a tizenkét pontot nem véste kőbe a bátrak emlékezete, így ködbe veszett az elnyomás többi szimbólumával együtt.

Fehérben pompázott a hóeséstől a Szent Anna utca, amikor a romániai forradalom idején, karácsony közeledtével a templomban megtaláltuk és otthonunkba vittük a mi családunkat, Gabit és anyukáját, akik Nagyváradról idetérve kerestek menedéket.

Ha pedig a zöld a remény szimbóluma, akkor az maga 1848. És mivel százhetvenegy éve példaképeink is születtek, tetteik emlékének elevenségével vált a szabadság a nemzet lételemévé. Mert igen, létezik átörökülő bátorság és hazaszeretet. Ott van a honvédtemetőben tisztelgő katonák szemében, az iskola tornatermében Nemzeti dalt szavaló srácok hangjában és a Kossuth téri szélben, ami az apró kezek által készített papírzászlókat fújja. Ott van a néma főhajtásban és minden elnyúló lélegzetben, amikor kokárdát tűzünk, mert tudjuk: szabad magyarok vagyunk.

Szakál Adrienn