A 150. Csokonai-évad elé

Akt.:
Goldoni A chioggiai csetepaté című komédiája a Csokonai Színházban
Goldoni A chioggiai csetepaté című komédiája a Csokonai Színházban - © Fotó: Molnár Péter
Úgy tudja a regényes emlékezet, hogy amikor az 1860-as évek első felében felmerült az állandó színház ügye Debrecenben, valaki a városi atyafiak közül így szólt a tervezőhöz: akkora legyen a színpad, hogy egy hatosfogat meg tudjon fordulni. Ráckevei Anna írása.

Arról nem szól a krónika, hogy az első nagyigényű terveket készítő Ybl Miklós vagy az őt váltó Skalniczky Antal építész a végleges építmény rajzolása közben értesült-e a magabízó, öntudatos cívisigényről, de amikor 1865. október 7-én Reszler István társulata Katona József Bánk bán című drámájának ünnepi előadásával felavatta kőszínházunkat, a történelem és a földrajzi tartományok, méterek tágasságát egy parancs váltotta fel, amely így szólt: a zsöllyék népének hódítására a nyelvművelés jegyében, a Játék varázslatában esténként a lélek és értelem végtelen birodalmát vegye hatalmába. Így a műfajok változatosságában görög és Shakespeare-tragédiák, vígjátékok, népszínművek, bohózatok, magyar klasszikusok, színházunknak írott új magyar művek, operák és operettek váltakozásában teltek az évadok. A Reszler István hamari összeomlását követő évtizedekben hatalmas áldozatokat vállaló igazgatók, például: Temesváry Lajos, Krecsányi Ignác, Komjáthy János, Zilahy Jenő, Mezey Béla, Kardoss Géza, Horváth Árpád, Beleznay Unger István éltették a Csokonai Színházat. Sokszor oly időben, amikor a nemzet vérzivataros próbatételei közepette esténként a remény szívhangjaival is életben kellett tartani a nagyérdeműt. S volt, amikor a színészi játék és a színház becsülete a falakon kívül is cselekvést követelt, mint 1956-ban, amikor Mensáros László emberi és művészi tekintélye erősítette, védte, szenvedte szabadságküzdelmünket. Igen, mert minden időben a színház szabadságállapotunk és a társulat kondíciójának „légsúlymérője” is (García Lorca), hogy a színház milyen darabokat tűz, tűzhet műsorára, s azt a rendező színészeivel egyetértő munkában miként vajúdja életre.

Ilyenképpen a Csokonai Színház másfél százados története a politikai és a direktori vagy művészi öncenzúra történeteként is tanulságos adatokkal szolgálhat. Mert például Madách Imre Tragédiája 1957 tavaszán nem kerülhetett színpadra. Sokszor kellett újrakezdeni a társulatépítést és a munkát. Volt idő, amikor csak egy-egy színész helyét kellett pótolni. Már az induláskor is, hiszen 1871-ben Blaha Lujza távozásával a vezetés a zenés repertoár áthangszerelésére kényszerült. Súlyosabb veszteség volt, amikor például Téri Árpád 1957-ben legjobb erőit vitte Budapestre. Amint kiváló művészek csapata távozott Lengyel Györggyel is 1966-ban. Most hasonló időt élünk, mert Vidnyánszky Attila és színésztársainak 2013-as távozása ismét a változás kényszerét parancsolja, és ez a társulat- és a repertoárépítés feladatát éppúgy megköveteli, mint a hazai és a nemzetközi kapcsolatok újraszövését. „Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő” – írja versében Gulyás Pál. Kiegészítve szép gondolatát: a történelmi idő rétegeit is összeköti feladatunk. Ezt sugallják az épület homlokzatán álló szobrok, Vörösmarty Mihály, Csokonai Vitéz Mihály és költőtársai is fogadván a közönséget esténként. A színpad fölött pedig hét jeles színészünk (Szerdahelyi József, Megyery Károly, Fáncsy Lajos, Kántorné, id. Lendvay Márton, Szentpétery Zsigmond, Udvarhelyi Miklós) ellenőrző tekintete alatt játsszuk víg és keserves játékainkat. Tájak összekötése; ez az új időkben is azt jelenti, mint a régiben, amikor eleink Kassától Debrecenen át Nagyváradra, Kolozsvárra, Szatmárra, Szabadkára, Beregszászba szekereztek. Most az évenkénti Deszka Fesztivál azt is kifejezi, hogy összekötjük a tájakat immár úgy is, hogy más népek kiváló művészei és színházai megújító, kísérletező gondolatokat hozva vendégeskednek nálunk. S ebben a folytonos mozgásban a feladat egyre nehezül, hogy az otthon-, azaz társulatteremtő állandóság is megmaradjon, miközben a régiek legjobbjai, legutóbb Simor Ottó és Kóti Árpád örökre elhagynak bennünket.

A költővel szólva, az évforduló arra figyelmeztet, hogy szívünkből ne essen ki a múlt, s ebben a folyamatos alkotói lázban és gyötrelemben a másfél százados épület arra emlékeztet, hogy a fogatfordulós nagyszínpad mellett a műhelymunka kis tere sem a szűkösség helye, ellenkezőleg: az alkotói tágasság, a képzelet végtelen tartományát ígéri. Így történt már az ötvenes években, amikor egy igénytelen kis emeleti kultúrtermet kamarává avattak. Latinovits Zoltán és Mensáros László elmondta: művészi életüket jelentősen formálta, hogy egymás és a közönség tapintható közelségében kísérletezhettek és játszhattak. Ugyanez a láz sürgeti, hogy az évtizede vajúdó Latinovits Kamaraszínházat végre otthonunkká avassuk. Pályázatunkban tematikus évadokat terveztünk. Szimbolikusnak érzem, hogy a jubileum egybeesik a reneszánsz évadával. Az újjászületés törekvésével és igényével mondjuk: másfél század égi és földi társulata, benne a drága, áldozatos műszakiak serege szeretetteljes emlékezéssel és mai reménnyel készül az ünnepi évadra.

– Ráckevei Anna –

Szerzőnk a Csokonai Színház igazgatója.








hirdetés