45 éve önthetjük ki a lelkünket

Kálmánchey Albert
Kálmánchey Albert - © Fotó: Matey István
Debrecen – Interjú: Dr. Kálmánchey Albert pszichiáterrel, a debreceni Lelkisegély Telefonszolgálat szolgálatvezetőjével.

Lelkileg a hétköznapi emberek ma „ellátatlanok”, nincs időnk egymásra.

A debreceni Lelkisegély Telefonszolgálat 1970. december 1-jén indult, elsőként hazánkban és az akkori „szocialista blokkban”. Az alapító, dr. Szabó Pál főorvos, a Városi Ideggondozó Intézet vezetőjének érdeme a kezdeti nehézségek kiküszöbölése, és a társadalmi vezetők meg­győzése a szolgálat szükségességéről. Márpedig ez abban az időszakban, amikor főbenjáró bűn volt a szocialista rendszer építését akadályozni, szinte felfoghatatlan tett volt. Miért volt nehéz keresztülvinni azt az igényt, hogy mégsem tökéletes az emberek élete, és hogy erről beszélniük kell valakivel? Ezt 45 év után, a szolgálat születésnapja alkalmából annak alapítása óta ügyelőként, szolgálatvezetőként, szakmai „doyenként” tevékenykedő dr. Kálmánchey Albert pszichiáter mesélte el nekünk.

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, az indulásra?

Kálmánchey Albert: Akkoriban a Városi Ideggondozó Intézetben dolgoztam, és pszichiátriai szakvizsgaszerzés céljából a klinikán tanultam. Egyszer áthívtak a klinikáról, és kiderült, lesz egy 24 órás telefonszolgálat, amit orvosok és asszisztensek fognak kezelni. Igazán ünnepi alkalom volt, amikor beszerelték a telefonvonalat, s hamarosan, 1970. december 1-jétől élt a 12-165-ös szám. Hosszú évekig, még ebben az évben is, felvettem a telefont, de az első hívásra már nem emlékszem. Megéreztem, hogy ez egy nagyon jó dolog. Hozzánk sokáig csak Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből jöttek a hívások, mert más régiókban is alakultak ilyen szolgálatok. A beszélgetésekről feljegyzést készítettünk, majd azt havi képzéseken megbeszéltük, értékeltük. Jómagam 1982-ben vettem át a szolgálat vezetését, s akkor meg is fogalmazódott az igény, hogy komolyabban, hatékonyan szervezzük meg. Hosszú ideig még nekem sem volt pszichológiakönyvem, mert nem lehetett kapni, szakmai anyagunk csak amiatt volt, hogy Szabó doktor kiment nyugatra a saját pénzén más, hasonló rendszereket tanulmányozni. 1992-ben váltunk önálló szolgálattá, s a 90-es évektől már elérhetőek voltak a szakirodalmak, a B listás könyveket kiadták, elindultak a devianciakutatások, és elkezdtek foglalkozni az öngyilkosságok tényével és körülményeivel. Előtte ugyanis hírzárlat volt, az öngyilkosságok valós számát mi nem ismerhettük.

Miért hívták fel önöket 45 éve, s mi ad okot a telefonos segélykérésre ma?

Kálmánchey Albert: Akkoriban még volt munkája mindenkinek, ezért inkább emberi, kapcsolati problémák miatt kerestek minket. A társadalmi viszonyok hű kifejezője volt egy-egy hívás: alkoholizmus, az ebből fakadó veszekedés, válás, fiatalkori szeret-nem szeret, féltékenység, megcsalás, és igen sokszor a szerelem volt a beszélgetések gyakori tárgya. Ma is a kapcsolatokkal van a legnagyobb baj. Szétszakadnak a családok, sok a válás, nincs idő meghallgatni egymást, az idősek elmagányosodnak, s a halálhoz kapcsolódó gyászreakció is megjelenik a hívásokban. Felértékelődött a szolgálatunk szerepe azért is, mert az egészségügyben az orvos- és nővérhiány miatt kevés idő jut a betegekre. A szakorvos a testi panasz kivizsgálásáért felel, nincs ideje a lélekápolásra, és nem is ahhoz ért. A pszichiátriát pedig, valljuk be, nem szívesen keresi fel az ember. Sokaknak marad hát egy idegen a vonal végén, akinek elsírhatják a bánatukat. 40-45 éve, amikor nem volt még ennyi telefon, leginkább a munkaidő végén kaptuk a legtöbb hívást: akinek szomorúsága volt, megvárta, amíg kiürül az iroda, s tárcsázta a számunkat.

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Kik ülnek a vonal végén, mi alapján választják ki őket?

Kálmánchey Albert: Hadd kezdjem azzal, hogy korábban régiókra oszlott az ország, hozzánk – mint említettem – Hajdúból és Szabolcsból érkeztek a hívások. Ez néhány éve megszűnt, ma az országban nyolc 24 órás és 11 éjjeli szolgálat van, bárhol kicsenghet a telefon, mobilhívás is lehetséges; mi sem tudjuk, honnan tárcsáztak. Maradtunk a debreceni rendelőintézet kötelékében, a rezsit és a helyet a Kenézy-kórház biztosítja, viszont állami szolgálat vagyunk. Elismerték, hogy a lakosság és az állam között puffer szerepét töltjük be: amikor nincs idő meghallgatni az embereket, mi megtesszük ezt, lelki értelemben vett prevenciót végzünk. Jelenleg 32 önkéntes ügyelővel dolgozunk, akik éjjelre szerény órabért kapnak. 2-3 évente toborozzuk őket, megismerjük a motivációjukat, majd intenzív szakmai, pszichológiai, irodalmi képzés, vizsga és eskütétel következik. Ha elhagyják a szolgálatot, a titoktartásuk akkor is örök érvényű marad. A legtöbben nők, csupán néhány férfi van köztük.

Mi történik egy telefonhívás alkalmával? Mit tehetnek az ügyelők?

Kálmánchey Albert: Teljes titoktartás, névtelenség jellemzi a beszélgetést, nincs helye előítéletnek, a feltétlen elfogadás az alap, nem adhatunk direkt tanácsot. A hívó problémájára kell koncentrálnunk, elsőként megnyugtatni, majd kezdődik a „nyomozás”, a probléma hátterének a feltárása. Fel kell tárni a lehetőségeit, mit gondol, szerinte milyen megoldási módok vannak a lelkében, és azok közül melyiket és hogyan lehetne reálisan megtenni. Maga jön rá tehát, hogy mindig van megoldás, sohasem szabad feladni! Olyan eset is van, amikor azt javasoljuk, problémája megoldására keresse fel a pszichiátriát, vagy a családsegítő szolgálatot, vagy egyéb, például egészségügyi szervet. Legvégső esetben, például bántalmazás, molesztálás, öngyilkosság lehetősége esetén értesítjük a mentőket, a rendőrséget, akik – szintén biztosítva a titoktartást – a helyszínre mennek – ha megtudjuk, hol történhet a baj.

– Barak Beáta –








hirdetés