Átölel a bűn

Csöndesen ül a döbbenet nem csak egy
országon a veszprémi vész
nyomán, mondhatnám, ha nem
tapasztalnám, hogy a csöndes döbbeneten
már rég túl vagyunk: fortyogó
indulatok vészjóslanak
jóérzésű emberekben.
Fábián György jegyzete


S mit tennék akkor, kérdezem
magamtól ilyenkor, ha valaki hozzám
személyesen közel
állót érne ily dúvad tett?
(Keserű fintorral nyugtázhatok némi
cinikus vigaszt: egyre kevesebben
vannak…) Mit tennék, hogyan
viselném el? Gondoljunk bele.
Átszellemítenénk-e magunkban a
szörnyesetet, és,
felülemelkedve, fölszegett fővel
tudnánk-e még ragyogóbb arccal
cselekedni e bukott világ
megjobbításáért
– vagy pedig ellenkezőleg, fegyvert
ragadnánk, mint Charles Bronson
a Bosszúvágyban, és
elkezdenénk irtani a söpredéket.
Gondoljunk csak bele.


Én biztos nem tudnék most
elfogadható válasszal szolgálni a
magam számára. És Önök,
önmaguknak?

Azért is kérdezem, mert, ahogy hallani
lehet mostanában, nő a
valószínűsége, hogy egyre
inkább a közelünkbe ér a
bűn. Ugyanis a világméretű
pénzügyi válság s az amiatti
életszínvonal-csökkenés
okán drasztikus
közbiztonság-romlást jósolnak
az elkövetkező hónapokra,
évekre.


A „minden napra egy bankrablás”
máris igazolni látszik ezt. (Bár,
visszatérve a konkrét esethez,
nézve a sajtóban meg-megjelent
képeket, a veszprémi
kézilabdázót
korántsem megélhetésiek
adták rút halálnak.)

A bűn, igen, egyre inkább a
közelünkbe ér. Az ablak alatt oson, a
kertben matat, és odapiszkít a
lábtörlőnkre. Átölel,
átfonja bokánkat, felkúszik
lábunkon, derekunkon, s bűzös
csókot lehel az ajkunkra.

– Fábián György –

A szerző blogja: http://ludwighernya.blogging.hu