“12 és 18 éves korunk között dől el, hogy fogyasztói leszünk-e az irodalomnak”

Az önazonosság a legkényelmesebb imázs
Az önazonosság a legkényelmesebb imázs - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Sorra könyvelheti el a sikereket, de sosincs felkészülve rá, hogy azokért ő a felelős. Interjú Nyáry Krisztián íróval.

Mindig lehet másként dönteni – ez a legfontosabb tanulság, ami hősei élettörténeteinek megörökítése során meggyökeresedett Nyáry Krisztiánban. A költőink múzsáinak sorsát felkutató, s két kötetben elénk táró író legutóbbi könyvében harminchárom különös életútban kereste az elágazódást,amelynél a főhős nem az egyenesebb utat választotta, hanem a közösség jobb léte felé vezetőt. A Magvető Könyvkiadó igazgatójával a Debreceni Irodalmi Napokon (DIN) beszélgettünk.

Mi alapján válogatta össze a könyvében szereplő hősöket és hogyan talált rájuk?

Nyáry Krisztián: Gyerekkorom óta a valódi emberi sorsokra, tényleges életrajzokra vagyok kíváncsi. Amikor megjegyzem ezeket, még nem tudom, miért lesz fontos. A könyv születésekor már egy hatvan neves listából válogattam szerkesztési szempontok szerint. Nem akartam két nagyon hasonló történetet írni, épp a hőssé válás különböző útjait igyekeztem megmutatni. Olyan embereket választottam, akiknek emlékét csak egy kisebb közösség őrzi, pedig érdemesek arra, hogy többen megismerjék őket. Szempont lett később az is, hogy kiről van jó kép, megfelelő forrás.

A kezében van még huszonhét név, róluk is olvashatunk majd?

Nyáry Krisztián: Bár nagyon érdekel a hőssé válás fo­lyamata, az erkölcsi dilemmák, a példaszerű élet, de most biztosan valami mással fogok foglalkozni.

Az Ön életében volt-e hasonlóan jelentőségteljes döntés?

Nyáry Krisztián: Az embernek nehéz a saját életét elemezni, mert csak a legvégén derül ki, hogy melyek voltak a helyes döntések és melyek nem. A munkáimmal például mindig furcsa módon kerültem szembe. Sosem én jelentkeztem egy-egy feladatra, hanem megtaláltak, felkészületlenül. A gondolatot is meg kellett szoknom, hogy bárki rám bízná azt. Így volt ez idén is, felkértek, hogy legyek az ország legnagyobb szépirodalmi kiadójának vezetője. Nagyjából addig is sejtettem, hogy hátralévő életemben irodalommal és valamilyen módon az üzlettel fogok foglalkozni. Az, hogy ez a könyvkiadás mégsem fordult meg a fejemben. A kommunikációhoz még valamelyest értek, de van egy technikai rész, amely eredményeként egy kézzelfogható termék, egy kötet készül el. Ezt most tanulom, és szerencsés vagyok, mert nagyon jó kollégáim vannak, akiktől lehet tanulni. Egész életemben a tanácsadás és a tanítás különböző területein dolgoztam. Az ember beszél és vagy elfogadják, amit mond, vagy nem. Közöltem a hitem szerinti legjobbat és bár szerettem volna, ha ez meggyökeresedik vagy a partnereim, diákjaim esetleges sikerében részem lesz, de nem lehetett bizonyítani, ha így történt, sem számon kérni az ellenkezőjét. Itt azonban születik egy tárgy. Karbantartja a felelősségérzetemet, hogy minden egyes könyvbe bele van írva: felelős kiadó Nyáry Krisztián. Hiába dolgozom csapatban, ha hiba van, nálam keresendő az ok, miközben a sikereket közös eredményként könyveljük el.

A valamire való szakmák azok, amelyeket el lehet mondani egy szóban. A könyvkiadó ilyen. Az, hogy valaki marketingigazgató egy kommunikációs cégnél – részben hülyén is hangzik – másrészt magyarázni kell. A lányom említette, amikor elvállaltam ezt az állást, hogy örül, mert végre nem kell körülírnia, mit csinálok pontosan.

Kommunikációs szakemberként markáns véleménye lehet a DIN idei témájáról, az írói imázsról. Mennyire adhatja bele magát a szerző a művébe és ki tud-e maradni abból egyáltalán?

Nyáry Krisztián: A szerző a könyvnek egy olyan tulajdonsága, ami nélkül valószínűleg nem vennék meg a kötetet. A könyvre írt névhez társított tulajdonságok nem azonosak azzal a magánemberével, aki otthon leül a számítógép mögé. A kettő között lehetnek átfedések, de a szerző mindig szerep marad. A kiadó két dolgot árul: könyveket és szerzőket. Nem teheti meg, hogy utóbbiakat ne árulja, mert az alkotó nélkül nem társulna a vásárlók fejében olyan többlet érték, ami miatt odanyúlnak érte a bolt polcára. Ez nem új dolog. Csak a csatornák változnak, amelyeken át a művész találkozik a közönségével: újságot ír, blogot vezet, zenés esten felolvas vagy beszélget, netán maga szavalja verseit színházakban, mint például Petőfi Sándor. Ő attól volt saját korának is egyik legnépszerűbb költője, mert a verseit megzenésítve előadták. 1845-ben járt Debrecenben először, a cenzorok nem engedték neki, hogy színpadra álljon az alkotásaival, de visszajött egy év múlva, mert tudta, fontos találkozni a közönségével. Petőfi Sándor nagyon pontosan, kereskedelmi szempontokat is figyelembe véve kitalálta, hogy milyen az aktuálisan vonzó költői imázs: a puszták romlatlan vadvirága, aki főleg bordalokat ír. Ő egyáltalán nem ilyen volt. Amikor azt írta, hogy „nyári napnak alkonyulatánál”, akkor otthon ült a Dohány utcai lakásában. Ady Endrére is igaz ez. Tudta, hogy róla az „éjszakák költője” kép él, a kissé titokzatos, félvilági, nőket szerető alkotóé, ezért részben tudatosan tett eleget ennek a rajongói elvárásnak. Ő még a róla megjelenő fotókat is megválogatta. Arany Jánosnak a visszahúzódás, keveset mutatás a profilja.

Ma is így van. Ha az író nem tudja vagy nem akarja közvetlenül elérni olvasóit, akkor képviseli azt a visszahúzódó szerző-szerepet, amelyet ő magáról vagy a kiadójával együtt megalkotott. Ez olykor nagyon közel áll a valóságos személyhez, olykor távol.

Az önazonosság tudatos munka eredménye vagy ösztönös viselkedés? Ön például egészen természetesnek tűnik most.

Nyáry Krisztián: A legjobban akkor jár az ember, ha otthonosan mozog a szerepében. Önmagában már az sem természetes, ha az ember interjút ad. Kivételezett helyzet, ha valakinek kíváncsiak a gondolataira, amelyek egyébként nem nagyon különböznek az egyetemi tanársegédétől, csak őt ritkán kérdezik nyilvánosan, mert nem író. Ez tehát mindig is szerep lesz. Ideális esetben az ember megtalálja azokat a formákat, amelyekben kellemesen érzi magát, miközben találkozik a közönségével. Grecsó Krisztián például alapvetően jól mozog nyilvánosság előtt, tudja, hogy el kell érni, meg kell becsülni az érdeklődőt. Tisztában van azzal, hogy ehhez megfelelő alázat szükséges, nem elég odaülni, felolvasni valamit egy tál száraz pogácsa és víz mellett, hanem egy előadás élményét érdemes adni. Fellép a táncművész öccsével, jazz vagy rock zenészekkel együtt.

Akinek ez nem jön magától, nem lehet ráerőltetni, mert a testidegen dolog visszás eredményt ér el. Dragomán Györgynek például a facebookos kommunikáció megy igazán jól.

Érdekes, hogy nem feltétlenül a szerethető, szimpatikus viselkedés a konstruált kép sikerének záloga. Michel Houellebecq egy odamondogatós, mizantróp, embergyűlölő, undok fráter az interjúk során és így népszerű, pedig a hétköznapokban egy kellemes férfi.

Én, az olvasó, nem vagyok-e megcsalva, ha ezt észlelem?

Nyáry Krisztián: Szerintem nem, mert az olvasó nem arra kíváncsi, hogy a szerző hogyan tereget otthon. Inkább arra, hogy mint író, mik a gondolatai a világról. Nagyon sarkítva, a politikusok nagy részével és a közszereplőkkel így van ez. Senki nem gondolja, hogy ők valóban, a nap huszonnégy órájában olyanok, mint amilyennek ismerjük őket.

Érdekes ugyanakkor, hogy nagy világpolitikai meg filozófiai kérdésekben írók véleményét kérik ki és muszáj válaszolniuk, míg ugyanezt nem várjuk el egy híres zeneszerzőktől. Pedig épp ugyanaz a hivatásuk: valamilyen művészi alkotást elénk tenni. Szeretjük, ha az író okos és azonnal, szépen formált mondatokban válaszol bármilyen kérdésre. Akkor jár el jól a nyilatkozó, ha elismeri, hogy mindenhez nem ért.

Gyakorta hangsúlyozza, törekvése, hogy a fiatalokhoz eljusson a szépirodalom. Mért tartja ezt fontosnak?

Nyáry Krisztián: Valamikor 12 és 18 éves korunk között eldől, hogy fogyasztói leszünk-e az irodalomnak. Elfelejtendő tantárgyi elem lesz, mint a másodfokú egyenlet megoldó képlete vagy beépül örökre? Utóbbi nem egyéni, hanem közösségi haszon. Az ilyen módon tömörített érzelmi tapasztalatot nem lehet másként átörökíteni. Elmondható ezer mondatban, hogy nagyon egyedül vagyok, de ennél jobban kifejezi a tényt az is, hogy „semmi ágán ül szívem”. Ennek értelmezését nem azért fontos megtanulni, hogy a költővé váljon a fiatal vagy naphosszat verseket elemezzen, hanem azért, hogy érthesse az érzelmeket a hétköznapjaiban.

Hazánkban furcsa helyzet adódott e területen. Énekelt vers formájában óvodás és kisiskolás korunkban az adott korosztálynak szóló legkiválóbb kortárs szerzők legjobb műveivel találkozunk Kányádi Sándortól Varró Daniig. Tízéves korunkban jön egy éles cenzúra, amikor elhitetik velünk, hogy a megzenésített vers valahogy másodrendű a leírthoz képest. Pedig fontos a szerepe. A kronológikus oktatásnak nagy felelőssége van abban, hogy tizennyolc éves korra kikopik a nyitottság a versek felé. Az jut el a mai szerzőkig, aki átrágta magát Homéroszon, meg Dantén végig kitartott, és nem veszítette el a kedvét. Miközben a kortárs művek reflektálnak leginkább a fiatalok problémáira, ezek értelmezhetők a legegyszerűbben számukra. Fontos a személyes találkozás is a költővel, hogy láthassák, nem szoborból van.

Sok kiadó panaszkodik, hogy a fiatalok nem vesznek verset, de míg azt látom, hogy sorban állnak Szabó Balázs Csöndkabát koncertjén vagy a Rájátszáson, addig nem hihetem, hogy az érdektelenség miatt nem vásárolnak köteteket. Az ok inkább az, hogy nem jut el hozzájuk. Ma nagyon sokféle könyv megjelenik picike példányszámokban. Régen, ha megjelent egy verses kötet, arról lehetett sejteni, hogy jó, mert átment egy szűrőn. Egy költő művei megjelentek a megyei napilap versmellékletében, a városi folyóiratban, az Élet és Irodalomban, majd sok év múlva lett egy kötete, amit megszerkesztett egy kiadó. Ha bementem a könyvesboltba, akkor tudtam, hogy értéket veszek, maximum nekem nem tetszik. Ma bárkinek lehet verseskötete, ami egy új helyzetet teremt. Segíteni kell a fiatalokat a választásban koncertekkel, rendhagyó irodalom órákkal, színvonalas programokkal.

És példamutató emberek bemutatásával. Önnek van példaképe?

Nyáry Krisztián: A könyvben leírt összes hősöm az. Kellemes gyakorlat, bárki megcsinálhatja, hogy példaként állít ilyen élettörténeteket a saját közösségében, nem muszáj könyvben megírni. Debrecenben például számon tartják és ápolják a helyi hősök emlékét. Akkor vagyok a legboldogabb, ha a sztorik megihletnek másokat.

Mi az a tudás, amiben mindenképp a gyerekei példaképévé szeretne válni?

Nyáry Krisztián: Az ember az élete végéig tanul, én e történetekből azt, hogy mindig lehet máshogy dönteni. A legbeszorítottabb történelmi szituációban, amikor a legtöbben úgy vélik, tehetetlenek, eldöntetett sorsuk a fejük fölött, akkor mindig van valaki, aki azt mondja: lehet máshogy.

A legkisebb ügyekben is így van, érdemes megállni, s végiggondolni, hogy vajon valóban nincs más választásunk. Én mostanában gyakorlom ezt, s örülnék, ha a lányaimba beleivódna, nem kellene negyven évig érlelniük magukban.

– Horváth Borbála –


Névjegy

Nyáry Krisztián

kommunikációs szakember, könyvkiadó, író, irodalomtörténész

  • 1972. július 6.-án született Budapesten
  • Felesége alig egy éve hunyt el, két gyermeket nevel
  • 2014-ben jelent meg harmadik könyve az Igazi hősök – 33 magyar
  • 2015. áprilisától a Magvető Könyvkiadó és az Athenaeum Kiadó igazgatója

A „bezzeg” kora nem alap

Sokak nosztalgiával gondolnak a hetvenes, nyolcvanas évekre – emelte ki a kiadóvezető. Ez egy kitüntetett, kivételes korszaka volt a hazai kultúrtörténetnek, amikor elképesztően magas számban jelentek meg könyvek. Kultúrpolitikai döntések nyomán alacsonyan tartották a kötetek árát és megtámogatták az olvasónevelést megfelelően kiépített intézménystruktúrával. Ez nem az alaphelyzet. Sem előtte kétszáz évig, sem azóta nem fogyott verseskötet százezer példányban. Egy verseskötetet mindig is ezer-kétezer példányban vásároltak meg – zárta.








hirdetés